Amikor a Puskás Akadémia alapítója közel egy éve intézményünk ötéves munkáját értékelteés a következő öt év esélyeit latolgatta, azzal fejezte be: „nagyon várjuk, hogy a magyar válogatottban megjelenjen az első olyan játékos, aki nálunk tanulta a szakma alapjait”. Nos, Orbán Viktor reménye azóta valóság lett. Ezzel a felvetéssel kezdtük hát az idényzáró-idénynyitó beszélgetést, amelyben szó esett az Európa-bajnokságról, a külföldi edzők szerepvállalásáról, a társasági adóról, a bajnokság átszervezéséről, a Videotonról, a tiki-takáról, az MLSZ-ről, a fogadási csalásról és persze főként a Puskás Akadémiáról. Egyszóval: a futballról, szívügyéről beszélt Magyarország miniszterelnöke a pfla.hu-nak.
Megvan hát az első válogatott játékosunk: a Prágában álomszerűen bemutatkozó Gyurcsó Ádám.
A várakozásainknál hamarabb. Afelől nem volt kétségünk, hogy Gyurcsó Ádám helyt fog állni, mert olyan egyéni képességekkel – különösen gyorsasággal – rendelkezik, amely minimalizálja a „leégés” kockázatát. De hogy ilyen éretten futballozik majd, de arra kevesen számítottunk. Petr Čech mégiscsak a világ egyik legjobb kapusa… Aztán Gyurcsó Ádámnak az írek ellen is rendszeres veszélyt jelentő megugrásai voltak, és kimentem, láttam Maribor mellett a Partizan Belgrád elleni edzőmeccset, ahol egy labdaátvételnél a belső lábával, a bal oldalon a jobb lábával úgy tolta be a labdát egy szerb védő elé, hogy utoljára ilyet csak a retro ismétlésben láttam Farkastól ott, ahol a hatvanhatos válogatottat szokták mutatni. Ettől kivirul az ember jókedve. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az NB I-ben rendszeresen pályára lépő Szolnoki Roland is a mi nevelésünk, ha ehhez hozzávesszük, hogy az NB II gólkirálya, Máté János most a Fradinál van, hogy a most leszűkített NB II-es keretben több ifistánk is helyt kap, a többiekért pedig, mondjuk úgy, hogy a börzén szinte kivétel nélkül bejelentkeztek, akkor ez mind-mind annak az elismerése, hogy az elmúlt években nem dolgoztunk hiába.
Ezzel együtt alapos átszervezés zajlik az Akadémián. Mi változik és miért?
Olyan évet zártunk, aminél jobbat nem tudom, hogy lehet-e. Megnyertük az U19-es bajnokságot, az U18-ast, ezüstérmesek lettünk az U17-esek között, negyedikek az U15-ös bajnokságban, az NB II-es csapatunk pedig a korábbi ifistákra alapozva a nyolcadik helyen tudott végezni. Eredmények szempontjából ennél jobbat nehéz elérni, de azért a szakmai munka minőségét még lehet javítani. A Puskás Akadémiának abban a szerencsében van része, hogy Paulo Sousának hívják partnerünk, a Videoton vezetőedzőjét, és az akadémia munkájának irányítása is az ő szakmai felügyelete alá került.
„A helyes válasz tehát nem annak a kérdésnek a föltétele, hogy mit keresnek itt a külföldiek, hanem az a kérdés a helytálló, hogy miért nincsenek magyar edzők külföldön?”
Valóban külföldi edzőre van szükség a továbblépéshez?
Nemcsak a magyar futballban, hanem minden más területen természetes, hogy amikor külföldiek érkeznek, akkor az első reflex a piacvédelem. „A kicsi piacunk is épp hogy megvan nekünk, most még mások is hasítanak belőle” életérzését jól ismerem. Ezért minden szakmában, így a futballban is van hajlam az elutasításra és a bezárkózásra, amikor külföldiek próbálnak szerencsét Magyarországon, vagy egy-egy klubtulajdonos úgy dönt, hogy külföldit hoz ide. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ez volt fordítva is: a magyar edzők elárasztották Európát, a Benficának Guttmann Béla, a Fiorentinának Hidegkuti Nándor volt az edzője, Puskás végig roadshow-zta a fél világot edzőként, és így tovább… Nem azt a kérdést érdemes föltennünk, hogy mit keresnek itt a külföldiek, hanem az a kérdés a helytálló, hogy miért nincsenek magyar edzők külföldön? Ez az igazi kérdés, és szerintem nyitottan kell fogadnunk azt a tényt, hogy a magyar futball megújításához minden energiára szükségünk van, a belső és a külső energiákra is.
A fanatikus és hirtelenharagú Videoton-edzőre, Paulo Sousára is.
Természetes, hogy szorítunk a sikeréért, hiszen a Videoton számára neveljük a fiatalokat, így a Videoton a mi klubunk. De személyesen is szurkolok Paulo Sousának. Az igazi nagy edzők mind nehéz emberek. Az utóbbi már megvan nála, és előbb-utóbb meglesz az előbbi is. Komoly eredményt se utánpótlásban, se felnőtt labdarúgásban könnyű emberekkel még nem értek el. Csak Mesternek szólítottam világéletemben Mezey Györgyöt, de ha valaki azt mondaná nekem, hogy ő egy könnyű ember…
Ilyet senki sem állít…
…még a Baróti Lajos bácsival, akit mindenki úriemberként tart számon, még vele sem volt egyszerű együttműködni. Illovszky Rudi bácsit félistenként tiszteltük mindannyian, de vele dolgozni is nehéz házi feladat volt. Tehát a dolog úgy fest, hogy a futball a makacs, a saját igazukban szinte megátalkodottan biztos, ugyanakkor folyamatosan tanulni képes embereké. Nem az tette őket nehéz emberré, hogy sikeressé váltak, hanem azért válhattak sikeressé, mert egyebek között nehéz emberek is voltak. Most nekünk ilyen edzőnk van, akinek szurkolok a személyes sikeréért, szeretem, ha az ilyen emberek nem elbuknak, hanem boldogulnak.
Itt van mindjárt a Slovan elleni párharc, ahol Sousa csapatának helyt kellene állni.
Tisztelője vagyok Szlovákiának, mert 2002 és 2010 között, amíg mi szerencsétlenkedtünk, ők átszervezték az országukat, és öles léptekkel felzárkóztak hozzánk, sőt itt-ott meg is előztek bennünket, vagyis van okunk arra, hogy kalapot emeljünk Szlovákia teljesítménye előtt. És ez a futballban is így van, hiszen ők kijutottak a vb-re, mi meg nem. Tehát van okunk arra, hogy a szlovákokról pozitív módon nyilatkozzunk, de azt gondolom, hogy a magyar klubfutball ma már előrébb tart, mint a szlovák. Persze egy párharc nem tud igazságot tenni ebben a kérdésben, de úgy érzem, hogy a mindenkori magyar bajnokesélyestől elvárható, hogy a szlovák bajnokesélyest el tudja ütni egy nemzetközi kupában a továbbjutástól.
Ha el tudja ütni, ha nem: Sousának mindig érezhető, időnként pedig nagyon erős ellenszélben kell dolgoznia.
A Videoton egy városi futballklub, lehet szeretni és nem szeretni. Én például MÁV Előre-játékos voltam, s MÁV Előre-játékos becsületből nem kedvelhette a Videotont. Így ha azt látom, hogy valaki nem szereti a Videotont, nem lepődöm meg most sem, amikor egyébként élek-halok a fehérvári klub sikeréért. Valamit nem lehet elvitatni Paulo Sousától: a klubnál fölépített, rendszerszerű, átgondolt szakmai munka folyik. És azt reméljük, hogy az első csapatnál tapasztalható munkamódszer, munkaetika, stílus, gondolkodásmód megjelenik az utánpótlás-játékunkban is. Az akadémia csapatai jól szerepeltek, Gellei Imre remek munkát végzett, de még mindig nem jutottunk el oda, ahol egyébként az MTK már tart, hogyha nincs fölírva a csapat neve a mezre, és messziről nézem a játékot, akkor is tudom, hogy ott az MTK játszik. A mi akadémiánkon dolgozó egyébként kiváló edzőknek a saját személyes futballfölfogása erősebben nyomta rá a bélyegét a csapataink játékára, mint a rendszerszerű fölkészítés. Ezért mi nagyon színes csapatokkal rendelkeztünk. Egy bizonyos határig ez jó, de bizonyos határ után már a munka rovására megy. Most egységesíteni fogjuk az oktatást és a képzést úgy, ahogyan egyébként minden szakmában, a mesterképzésnél ez szokás, mindenki pontosan tudhatja egy-két év múlva, hogy, aki a Puskás Akadémiáról került ki, a futball tizenöt alapvető képessége tekintetében jóval fölötte van az átlagos szintnek. Ma még nem tartunk itt. Ide szeretnénk eljutni a következő években.
„Ha egy Barcelona-meccset láttam, akkor láttam mindet.”
Miközben sokan magát az akadémiai képzés létjogosultságát is megkérdőjelezik, a Barcelona éppen a hihetetlenül egységes iskolájával aratja világsikereit.
Csak kalaplevéve lehet nyilatkozni arról a precíz, odaadó, tökéletességre törekvő szakmai munkáról, ami a Barcelonában a legkisebb gyerektől a klub tetejéig tapasztalható. Tízezer órákat igényel, míg olyan gépezetet lehet alakítani tizenegy játékosból, amire a Barcelona képes. De mégis az az érzésem támad – ez persze ízlés kérdése is –, hogyha egy Barcelona-meccset láttam, akkor láttam mindet. Ebben persze van némi túlzás, de csak kicsi. Ha nem jön be oldalról a labda, és nem zúdul be oda a kilencven kilós csatár két védővel a hóna alatt, mint Angliában, ahol a futballt kitalálták, akkor nekem valami hiányzik, ami persze megint ízlés kérdése. És ha Hegedűs Béla a Vasas védelméből előretörve nem lő kapura, vállalva Rudi bácsi büntetését is, akkor hiányérzetem van. Ezért a Barcelona futballját bár tisztelem, de számomra egy másik világot jelent, ide nem értve a régi Barcát, amelynek a játékát nagyon szerettem.
Akkor hát azoknak lehet igaza, akik azt mondják, a gyerekeket mégsem szabad bezárni az akadémiákra.
Lothar Matthäus már itt dolgozott vagy másfél éve, s megkérdeztem, hogy „Lothar, mit látsz a legnagyobb problémának?” És akkor a maga angol-német keverék nyelvén azt mondta, hogy „too much spekulieren”. Ez igaz erre a kérdésre is. Érdekes filozófiai kérdés, hogy hogyan kell utánpótlást csinálni, de a legérdekesebb filozófiai fölismerés sem helyettesíti az edzést. Amit el kell végezni. Nem tudjuk, hogy az akadémiai rendszer végül beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, de tuti, hogy edzés nélkül nincsen siker. Az akadémián pedig naponta kettőt edzenek, és ennek meglesz az eredménye. Tehát ez nagyon izgalmas dilemmája az európai futballfejlődésnek, de a legfontosabb, hogy háromkor edzés van. Aki késve érkezik, meg van büntetve. Ezen múlik minden.
A felcsúti akadémiai képzés tehát marad, de a struktúrája változik. Hogyan?
Amikor Paulo Sousával először beszéltem hosszabban a futballról, nagyon érdekes kérdéseket tett fel arról, hogy mi a kiindulópont. Játékost vagy jó csapatot csinálunk? És kit tekint az akadémia jó játékosnak? Elmagyarázta, hogy két út van: a rendelkezésünkre álló játékosokból fegyelmezett és eredményes csapatot gyúrunk, vagy inkább egyéni képzéseket tartunk, és a sok jó, egyénileg képzett játékosból a végén egy jobb minőségű csapat lesz. Nem mindegy, hogy melyik úton indulunk el. Mezey György is ebbe az irányba indult el, de ezt most következetesen végig kell vinnünk: a képzés mindenek fölött. Arra törekszünk, hogy jó játékosaink legyenek. És ha vannak jó játékosaink, majd lesz jó csapatunk is.
Nem a jó ificsapat, hanem a jó felnőtt csapat tehát az igazi cél.
Így van. És szerintem ez a gondolkodásmód fogja meghatározni az akadémia jövőjét. Hogy bizonyos megtanítható alapképességeket tanítsunk meg, de azokkal a játékosokkal kezdjünk foglalkozni, akikben van valami, ami nem tanítható. A játékosban kell lenni valaminek a futballból, amit nem lehet megtanítani. Akkor érdemes vele elvégeztetni a futómunkát, a fizikai erősítést, megtanítani neki a taktikai fegyelmet, és így tovább. Már ha az akadémia az utánpótlás-képzés csúcsán akar elhelyezkedni, mert persze mindenkinek esélyt kell adni – tehetségtől függetlenül –, hogy valahol focizhasson. De az akadémia nem a tömegsport és nem is a középszint, hanem a világelitbe kerülni esélyes tehetségek iskolája. Vagy az kellene, hogy legyen.
„Nekünk magyaroknak, valahol az ösztöneinkben minden elvesztett tehetség fáj. És minden elveszett tehetséget számon tartunk és sajnálunk.”
Itt jutunk el ahhoz, ami talán a legfontosabb az utánpótlás-nevelésben és a legkevésbé megfogható: meglátni, észrevenni egy gyerekben a vele született tehetséget.
A magyar futball nagy előnyéhez érkezünk. Hogy csak egy példát említsek: Hartyáni Gábor, aki az NB II-es csapatunk edzője volt eddig, most kifejezetten játékos-megfigyelőként dolgozik. Vagy itt van Kovács Feri bácsi, aki megtestesíti azt a reményt – a kora dacára a reményt, nem a múltat –, amire építeni lehet. Ha lát valahol egy játékost, mert az öregek járják a meccseket, fölveszi a telefont, és szól: „A világ végén, Piripócson láttam egy jó ballábas gyereket, meg kéne nézni.” Ez az ösztön – a mobiltelefonnal együtt – ott van minden volt magyar futballista zsebében. Ezért egy kiterjedt információs hálózat működik Magyarországon. Ha valaki lát valahol egy jó játékost – persze gyakran mellé lövünk, kiderül, hogy tévedtünk, de mégis –, akkor szükségét érzi annak, hogy az első szembejövő futballal foglalkozó szakember figyelmét fölhívja rá. Nekünk, magyaroknak valahol az ösztöneinkben minden elvesztett tehetség fáj. És minden elveszett tehetséget számon tartunk és sajnálunk. Ezért van az, hogyha látunk valahol egy purdét itt kint, a péró szélén, akkor azonnal szólunk valakinek, hogy azt onnan ki kéne halászni, szerelést kell neki adni, hátha lesz belőle futballista. Ez benne van a magyar ösztönökben. Ez nagy fölhajtóerő, legalább olyan fölhajtóerő, mint a német típusú szervezettség.
Bár az sem ártana a magyar futballnak. Ismét, százezredszer is átszervezték a bajnoki rendszert, s ez az Akadémia életébe is komoly változást hozott.
A magyar labdarúgás keresi azt a bajnoki rendszert, amely a leggyorsabb fölzárkózást adhatja meg az európai élmezőnyhöz. Az NB I-et szerintem az MLSZ stabilizálta, még ha van is jó néhány klubnak anyagi problémája, de jól láthatóan a rendeződés és a stabilitás felé mennek a dolgok. Az NB II-re vonatkozó MLSZ-döntéssel persze én egyetértek, sőt utóbb lehet, hogy ezt korszakosnak is fogjuk majd minősíteni, de most még sok nehézséget okoz nekünk, meg talán a többi akadémiának is. Azért tartom helyes döntésnek, mert az európai szinten versenyképes labdarúgáshoz az kell, hogy az alsóbb osztályokból fölfelé áramoljanak a tehetségek. Márpedig a magyar NB I-ben évek óta alig látni olyan játékost, aki az NB II-ből érkezett volna. Amikor a magyar futball még nagy volt, akkor ontotta az NB III meg az NB II fölfele a tehetségeket. Ugyan most is érkeznek másodosztályból a magyar élvonalba játékosok, de azok a horvát másodosztályból, a szerb meg a román másodosztályból jönnek. Ezért ideje volt, hogy az MLSZ elszánja magát, és megteremtse a lehetőségét annak, hogy a magyar másodosztály egy komolyan vehető bajnokság legyen. Ez azonban alkalmazkodást kíván az olyan egyesületektől, mint mi vagyunk, hátrányos az olyan kluboknak, mint a Videoton, amelynek akadémiája van, és másodosztályú csapata is volt. Eddig az NB I-ben nem játszó játékosokat az NB II-es csapatukban játszathatták, szem előtt tarthatták, és komoly terhelésnek tehették ki. Ez azonban most megszűnik, mert az akadémiákat, illetve az NB I-es csapatok második csapatait kitiltották az NB II-es mezőnyből, az NB III pedig nem ugyanaz. De ez csak átmeneti veszteség szerintem, mert mindenki meg fogja találni a választ erre az új helyzetre, ahogy a mi akadémiánk is megtalálta, és visszacsináltuk azt, amit néhány évvel ezelőtt – épp az akkori versenykiírás miatt – az ellenkező irányba alakítottuk át: vagyis ismét önálló NB II-es klubot működtet a Puskás Akadémia.
„El fogják árasztani a közép- és kelet-európai piacot is olcsó, nagyon jól képzett görög, portugál és spanyol játékosok. Mert ahogy az európai válságkezelés jól láthatólag sikertelen, úgy a klubok talpon maradása is egyre kevésbé valószínű. A gazdasági válság meg fogja rázni a futballklubokat, a Glasgow Rangers csak az első szomorú példa, lesz itt még bőven több is. Anglia is csak azért tud a Premier League szintjén maradni, mert bohókás milliárdosok a világ másik felén megtermelt milliárdjaikat rövid távú gazdasági megfontolás nélkül öntik bele az angol futballba. Az egyetlen biztos lábakon álló nagy futballnemzet ebben a pillanatban Németország.”
Közismert aggály, hogy az átszervezéssel több száz NB II-es játékossal kevesebbre lesz szükség. Az akadémisták még nehezebben boldogulnak majd.
Arra számítok, hogy Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon nagy számban megjelennek jó képességű görög, portugál és spanyol futballisták a közeljövőben. És a kérdés az, hogy a magyarok versenyképesek lesznek-e? A világ ki van nyitva. Van, aki be akarja zárni a kapukat, mondván, hogy megvédjük a piacainkat, ami egy logikus gondolat ugyan, de nem életképes a mai világban. Tehát egyetlen esélyünk van, a kis klubokban és az akadémiákon olyan minőségű játékosokat nevelni, akik a nemzetközi térben helyt tudnak állni a most már a magyar NB I-et megcélzó spanyolokkal, portugálokkal és görögökkel. Ez nem kis feladat a számunkra, akik utánpótlás-neveléssel foglalkozunk. De van esélyünk a sikerre. Garancia nincs, de esély van.
A másik: véget ért-e az átszervezés? Hiszen sokan mondják, hogy az egész NB III egy rendkívül alacsony motivációjú, ugyanakkor drága bajnokság, a legjobb amatőrcsapatoknak a furcsamód nagyobb presztízsű megyei bajnokságban lenne a helyük.
Ez olyan kérdés, amit szerintem csak tapasztalat alapján szabad eldönteni, várni kell egy kicsit. Amikor kialakul az egycsoportos NB II, és alatta a háromcsoportos NB III, akkor várni kell egy évet és megnézni, hogy az NB II és az NB III milyen viszonyba kerül egymással. És akkor dönthetünk az NB III jövőjéről. Az NB II-es futball világában lehet látni a zsibongást, az átrendeződést, azt az energiát, ami csupán azért került fölszínre, mert majd a következő bajnokságban már egycsoportos lesz az NB II, tehát a mostani harminckettő helyett bent kell maradni a tizenhat csapatos mezőnyben. És ez már energiát és életet hozott. Szerintem az NB III-ban is lesznek hasonló folyamatok. Nekünk, akadémiáknak az a fontos, hogy lássuk az egycsoportos NB II pontosan milyen hatást gyakorol az életünkre. Hogy milyen arányban képesek az akadémiák a végzős U19-es játékosokat egyből föladni NB II-be? Hogy nem hiányzik-e valami? Nem hiányzik-e egy NB III? Nem hiányzik-e egy olyan szabály, hogy az NB II-ben x számú játékosnak, magyar, fiatal, saját nevelésű játékosnak kell lennie. Ezt most még mind nem látjuk.
Az NB III-ból az Európa-bajnokságra: milyen személyes tapasztalatokkal érkezett haza Varsóból és Kijevből?
A jövőben nemcsak a Nyugattal, hanem a Kelettel is versenyezni kell. Olyan országok, mint Lengyelország, Ukrajna, Románia komoly szakmai kihívást jelentenek a magyar labdarúgás számára. Sokat javult a létesítményhelyzet, a játék népszerűbb lett, rengeteg igazolt játékosuk van, pozitív impulzust kaptak, miközben a magyar labdarúgást ilyen impulzus nem éri. Ráadásul éles átrendeződés megy végbe az egész európai futballpiacon, amelyet szerintem inkább egy, mint két éven belül váratlan fejlemények ráznak majd meg. El fogják árasztani a közép- és kelet-európai piacot is a relatíve olcsó, jól képzett görög, portugál és spanyol játékosok. Mert ahogy az európai válságkezelés jól láthatóan sikertelen, úgy a klubok talpon maradása is egyre kevésbé valószínű. A gazdasági válság megüti a futballklubokat, a Glasgow Rangers csak az első szomorú példa, lesz itt még bőven több is. Anglia is csak azért tud a Premier League szintjén maradni, mert bohókás milliárdosok a világ másik felén megtermelt milliárdjaikat rövid távú gazdasági megfontolás nélkül öntik bele az angol futballba. Az egyetlen biztos lábakon álló nagy futballnemzet ebben a pillanatban Németország, ahol a stadionok rendben vannak, a klubok kivétel nélkül rendezett anyagi háttérrel rendelkeznek, ésszerű kereteken belül gazdálkodnak, fantasztikus az utánpótlásrendszerük, a női futballistáik száma is több százezer, tehát stabilitás szempontjából, ahogy az európai történelemben ez gyakran előfordult, a németek megelőznek mindenkit. Ha a futball csak matematika kérdése lenne, akkor nem kérdés, hogy övék lenne a jövő. Szerencsére a futball nemcsak matematika kérdése.
„De a politikai örökség árnyéka 2002-ben ismét utolért bennünket, és újra futballellenes politika valósult meg Magyarországon. Az általunk elindított fejlesztéseket leállították, a Bozsik-programot szétverték, tehát nyolc évig büntették ezt a sportágat.”
Hanem jön Ballotelli, a ghánai szülők gyermeke a válság sújtotta Olaszországból és rúg két gólt a németeknek. Viszont, ha a németeknél tartunk, szinte napra pontosan ugyanakkor indult a nagy német utánpótlásreform, mint az első Bozsik-program, 2002 tavaszán. Ők már ennek a gyümölcsét élvezik, nálunk meg kimaradt nyolc év…
Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt. Ez nem összeesküvés-elmélet. A kommunista vezetés ’56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint 56-ban – közös cselekvést eredményezett. Ezeket tudatosan szétbontották, sőt szétbombázták a szellemi élettől a csapatsportokon keresztül a politika világáig. Tehát itt példátlan, központilag irányított ellenszélben kellett volna futballeredményt elérni. Mi az utánpótlás szintjéről próbáltuk újjáépíteni és megszerettetni a gyerekekkel és a szülőkkel a labdarúgást 1998-tól. De a politikai örökség árnyéka 2002-ben ismét utolért bennünket, és újra futballellenes politika hódított Magyarországon. Az elindított fejlesztéseket leállították, a Bozsik-programot szétverték, tehát nyolc évig büntették ezt a sportágat. Mind a mai napig, ha az ember elmegy egy vidéki stadionba, akkor lehet látni, hogy mikor volt a 2002-es választás, mert a stadionok addig megvannak, onnantól kezdve pedig csak földhalmok láthatóak. Magyarország tehát még nem Németország, de azért bízom abban, hogy a futballisták kiharcolják maguknak az emberek, ezen keresztül a politika elismerését és megbecsülését is, és eljön az a pillanat, amikor nem lesz olyan kormányzat Magyarországon, amely futballellenes politikát akarna folytatni.
„A debreceni stadion építése talán már el is kezdődött, a Fradi-stadion építésére történő kormányzati rábólintás néhány perc kérdése, a Népliget Fradi-várossá történő fejlesztésének a kérdése pillanatok alatt eldőlhet, az újpestiek keresik a kormánnyal a kapcsolatot, hogy a létesítményfejlesztésről megállapodást tudjanak velünk kötni, a 2002 után félbehagyott stadionokat megpróbáljuk gatyába rázni, ideértve a dunaújvárosit például.”
Az agymosás viszonylag jól sikerült, hiszen még mindig hatásos a futball-létesítmények fejlesztését kritizáló demagógia, jóllehet – beszéltünk róla – Ukrajnában, Lengyelországban Európa-bajnoki stadionok épültek, Bukarestben Európai Liga-döntőt rendeztek, a Szuperkupa döntőt jövőre Prágában, három év múlva Grúzia fővárosában rendezik. Nekünk pedig még mindig nincs a nemzetközi igényeknek megfelelő futballstadionunk.
Sőt, folyamatos hangulatkeltés zajlik a sportlétesítmények fejlesztése ellen. Nem szabad megijedni ettől, itt ugyanis azt kell világossá tenni az emberek előtt, hogy nem a futballról van szó, hanem a saját gyerekeinkről. Futball gyerekek nélkül nincs. Ezért amikor stadiont építünk, amikor létesítményeket fejlesztünk, amikor akadémiákat hozunk létre, amikor bevezetjük az adórendszert, ami támogatja a létesítményeket a futballban, a jégkorongban vagy éppen a kosárlabdában, vízilabdában és kézilabdában, akkor azt mind a gyerekeink érdekében tesszük. Ezt a harcot meg kell vívni a saját gyerekeink érdekében. Persze a nemzeti büszkeségünket is bántja, hogy nálunk egyébként nem szerencsésebb sorsú és múltú országok képesek rendbe tenni az életüknek ezt a területét, Magyarország pedig hátul kullog a sorban. De minden okunk megvan arra, hogy optimisták legyünk: a debreceni stadion építésének előkészítése talán már el is kezdődött, a Fradi-stadion építésére történő kormányzati rábólintás néhány perc kérdése, a Népliget Fradi-várossá történő fejlesztésének a kérdése percek alatt eldőlhet, az újpestiek keresik a kormánnyal a kapcsolatot, hogy a létesítményfejlesztésről megállapodást tudjanak velünk kötni, a 2002 után félbehagyott stadionokat megpróbáljuk gatyába rázni, ideértve a dunaújvárosit például. Az MLSZ készített egy átfogó stadionfelmérést, egy térképet, ami alapján ütemesen, tíz-tizenöt év alatt a méreteiben persze magyar, de minőségében a németországihoz hasonló állapotokat tudunk majd létrehozni a sportoló gyermekeink számára. A stadionokban nem a futballisták ülnek, a stadionok nem a futballistákért vannak, a lelátókon a nézők ülnek. A családok, a gyerekek.
Ma – legyünk őszinték – ők sem nagyon. De például Bukarestben, egyszerűen attól, hogy lett egy nagy, modern nemzeti stadion, egyszeriben negyven-ötvenezer ember lett a válogatott meccseken meg a kupadöntőkön.
Egy országnak szüksége van nagy közös vállalkozásokra. Egy válogatott csapatért élünk-halunk, mert ugyan az csak tizenegy ember a pályán, de úgy érezzük, hogy az a mi nagy közös nemzeti vállalkozásunk. Ott vagyunk mind a tízmillióan. A létesítményépítés is ilyen. Nem csapatoknak építjük, hanem magunknak, Magyarországnak. Nagy nemzeti vállalkozás, hogy rendbe tegyük a létesítményeinket. Ráadásul a fanyalgóknak mondom, láttam a hetekben lezárult ötletpályázat pályamunkáit. Itt nemcsak futballstadionról van szó: atlétikai stadionról, jégpályáról, nagy vizes olimpiai központról uszodával, a Körcsarnok felújításáról, a biciklisták központjának újjáépítéséről, tehát egy nagy, nemzeti sportlétesítményről beszélünk, aminek része a Puskás Stadion is természetesen. Nem szabad megengedni, hogy a sportágak híveit egymással szemben kijátsszák. Mindenkinek jut fejlesztési forrás és lehetőség.
„Ez a szóösszetétel, hogy „szerethető válogatott”, nálam kétszázötven felé emeli a vérnyomást. Mert ugyan már, mit a fenét lehetne csinálni egy válogatottal, ha nem szeretni?! Hiszen az a mienk. Azok mi vagyunk. Úgyhogy ez is szép célkitűzés, de ennél azért magasabbra is tehetnénk a mércét. Például, hogy sikeresek legyünk. Kijussunk egy nagy tornára. Legyen világverő válogatottunk.”
Szóba került a magyar válogatott. Szerethető?
Ez a szóösszetétel, hogy „szerethető válogatott”, nálam kétszázötven felé emeli a vérnyomást. Mert ugyan már, mi a fenét lehetne csinálni egy válogatottal, ha nem szeretni?! Hiszen az a mienk. Azok mi vagyunk. Úgyhogy ez is szép célkitűzés, de ennél azért magasabbra is tehetnénk a mércét. Például, hogy sikeresek legyünk. Kijussunk egy nagy tornára. Legyen világverő válogatottunk. Én ezekben a dimenziókban álmodom. És nem is kétséges, hogy még nyugdíjas korom előtt ülök én még olyan mérkőzésen a lelátón, ahol a legmagasabb kategóriában jegyzett csapatot verünk majd el a válogatott szintjén is, és nem barátságos meccsen, hanem egy világversenyen.
„A futballban az a varázslatos, hogy nem lehet, mondjuk az IMF nemzetközi versenyképességi rangsora vagy hitelképességi rangsora alapján eredményt hirdetni.”
Hiszen a futball nem matematika kérdése csupán…
A futballban az a varázslatos, hogy nem lehet, mondjuk, az IMF nemzetközi versenyképességi rangsora vagy hitelképességi rangsora alapján eredményt hirdetni. A görögök példája azért fontos példa, mert arra tanít, hogy nincs reménytelen helyzet. Tehát lehet gazdasági válság, összeomolhatnak klubok, most éppen nem tudnak fizetni a nagy klubokat leszámítva szinte egyetlen görög klubnál sem, mégis, amikor kell, akkor az Eb-n összeszedték magukat, szerintem kiválóan szerepeltek, és utánpótlás korosztályaik is emberfeletti erőket mozgósítva remek eredményt tudnak elérni. Az U19-es válogatottjukat, amely tele volt a felcsúti Puskás-Suzuki-kupán korábban látott Panathinaikosz-játékosokkal, a spanyolok éppen, hogy megverték az Eb-döntőben. Hiába van sok pénzed, attól még nem biztos, hogy jól tudsz futballozni. És hiába vagy gazdaságilag nehéz helyzetben – az ötvenes évek Magyarországán nem virágzott a jólét –, ha tehetséges vagy, a világ csúcsára is eljuthatsz. Ezért a másik dolog, ami rosszat tesz a vérnyomásomnak, amikor a sportújságokban állandóan a transzferárakról olvasok. Az átigazolási díjak az üzleti szaklapokba valók, számomra elvesznek a sport értékéből, nem hozzátesznek. Gyurcsó Ádám transzferára hogyan viszonyult Petr Čech transzferárához a lövés pillanatában? Amikor azzal próbáljuk magyarázni az eredményt, az esélyeket, hogy egyébként kinek mennyi pénze van, az számomra a sport lealacsonyítása. És annak az egyébként gazdag és erős országok által terjesztett legendának az akaratlan megerősítése, miszerint ha hátul vagy, hátul is maradsz, ha szegény vagy, szegény is maradsz, és mindig is sikertelen leszel. Hát ez ellen küzd Magyarország.
És a fogadási csalások ellen, amelyek egyes szakértők szerint sokkal mélyebben gyökereznek a magyar futballban, mint azt a legtöbben gondolnák és bár a bűncselekményeket többnyire külföldön szervezik, ma is meghatározzák a sportág mindennapjait nálunk is. Világszerte megkerülhetetlen lett a téma.
A fogadási csalás olyan, mint a pestis meg a kolera: ha fölüti a fejét, ott nem szabad gondolkodni, irtani kell. Nincs miről gondolkodni. Nincs helye megértésnek, nincs helye beleérzésnek, semminek nincsen helye, csak a betegség azonnali kimetszésének a testből. Tehát ütni, tiltani, megbüntetni, bebörtönözni és fölszámolni. Nem lehet mást csinálni vele. A világ egyébként mindenből pénzt akar csinálni, még a futballból is, például fogadások révén. A futballnak védekeznie kell ezzel szemben és a legfontosabb védelmi reflex a játék szeretete. Aki életében csak egyszer is bundázott, az nem szeretheti a játékot. Mondhat akármit. Ezért csak a korlátlan, súlyos, elrettentő ítéletekben reménykedhetünk. A magyar ügyészség jól harcolt a bundaügyben, és remélem, jól fog harcolni a jövőben is. Ez folyamatos küzdelem: a fertőző betegséget az embernek egy ideig sikerül távol tartania magától, aztán egy idő után megint fölüti a fejét. És akkor ismét a gyógyszerért kell nyúlni. Ráadásul mutáns formái vannak, és reagál a védekezésre. De egy olyan ország, amely volt már egyszer nagy, nem eshet az önsajnálat hibájába. Amikor azt mondjuk, hogy mi futballnép vagyunk, akkor nem álmodunk, hanem egy történelmi tényt idézünk föl. Ha ez sikerült, akkor semmi nem akadályozhat meg minket abban, hogy újra sikerülhessen. Rajtunk múlik. Ha egyszer fel tudtunk mászni a Mount Everestre, akkor fel tudunk mászni másodszor is. Csak edzeni kell és komolyan venni, és akkor sikerülhet. Ezért nem szabad a magyar futball mostani bajaiból semmilyen negatív energiát befogadni magunkba, akik a magyar labdarúgásért dolgozunk. Csak pozitív energiákkal lehet a futballt fölépíteni, és akkor is muszáj pozitív energiát sugároznunk, ha egyébként sok negatív dolgot tapasztalunk is magunk körül. Ha nem tudjuk ezt a lelkiállapotot fölvenni, a realitásokkal tisztában lévő, de összességében mégis derűs lelkiállapotot, akkor a futballt aligha lehet újjáalakítani Magyarországon.
És a fogadási csalás csak az egyik nagy baj. Rejtély, hogy a megújult MLSZ egy-egy területen mitől várja az előrelépést.
A magyar futball tele van és főleg tele volt efféle rejtélyekkel. Azonban az MLSZ mentségére föl kell hozni azt, hogy olyan emberfeletti munkát végez jelenleg, amelybe sportvezetés már régen vágta a fejszéjét. Az NB I pénzügyi konszolidálása nagyon komoly feladat. A licencek komolyan vétele és vétetése a klubokkal ugyancsak, az NB II és az NB III egyszerre történő átszervezése szintén hatalmas feladat vagy a válogatott esélyessé formálása a selejtezőkön. Hogy emellett például az utánpótlás-válogatottakhoz lassabban és csak a végén ér oda az MLSZ, nem szabad főben járó bűnnek tekinteni. Az U19-es válogatottunk valóban gyöngén szerepelt a kontinensbajnokságon, és most jött haza Japánból az U17-es csapatunk, amihez óriási reményeket fűztünk, erre most háromból háromszor vereséget szenvedtek. Tehát messze még az a pillanat, amikor minden egy irányba, a siker irányába mutatna.
Nagy munkát kíván a szövetségtől a társasági adó felhasználásának koordinálása is. Több mint ezer sportszervezet jutott ilyen módon pénzhez csak a labdarúgásban.
És ráadásul ezt én tettem az MLSZ nyakába. Mert amikor arról volt szó, hogy a sportgazdaságot és azon belül a látványsportokat próbáljuk meg gazdaságilag jobb állapotba hozni, akkor két lehetőség állt előttünk. Az egyik, hogy a hagyományos központi állami pénzelosztáson keresztül tesszük mindezt, állami irányítással vagy – és én ezt a megoldást tartottam szimpatikusabbnak – adókedvezményen keresztül, a klubokra és a szövetségekre bízva a pénz útjának irányítását, ellenőrzését és kordában tartását. És az MLSZ így olyan feladatot kapott, amihez korábban nem voltak meg az eszközei. Ha Csányi Sándor nem szervezte volna át időben a megyei labdarúgó-szövetségi rendszert fegyelmezetten működő szisztémává, akkor most a TAO-törvény lebonyolításában bizony az MLSZ kudarcot vallott volna. Így azonban jó esélyei vannak.
Lehet már valamilyen mérleget vonni? Mennyire sikeres a TAO-pénzek felhasználása?
Magam is szoktam néha rangrejtve járni az országot, másfelől vannak megfigyelőim, akiket szétküldök az országban, hogy információkat gyűjtsenek arról, hogyan haladnak a beruházások, vagyis közelképpel rendelkezem a helyzetről, és azt kell mondanom, hogy több mint nyolcvan százalékban jól haladnak a dolgok.
A ezernél is több TAO-pénzből fejlődő műhely egyike a Puskás Akadémia, amely lassan tíz éve épül, de most jutott el a legnagyobb beruházáshoz, az új centerpálya építéséhez.
Szokták mondani a biliárdban, hogy egyik lábnak mindig a földön kell lennie. Ha az ember futballal foglalkozik, akkor is. Mi nem akartunk egy második Akasztót. Lépésről lépésre haladtunk. Először annak örültünk, hogy volt a gyerekeknek szerelése, volt hol aludniuk. Aztán, hogy kaptak rendesen enni. Aztán, hogy lettek rendes edzőik, aztán jó tanáraik. Lépésről lépésre így építettünk föl mindent, amíg eljutottunk oda, ahol most vagyunk. Ma már van elég pályánk, ezek irigylésre méltóan karban tartott, jó pályák, hamarosan újjászervezett szakmai munka folyik majd rajtuk, s most eljött a pillanat, amikor a falusi centerpályánkat kell újjáépítenünk. Pedig a régit nagyon szerettük, itt nőttünk föl, a klub minden sikere ehhez a falusi pályához kötött bennünket, ami olyan keskeny volt, hogy aki nem tudott tisztességesen labdát kezelni, annak esélye sem volt arra, hogy valaha is az ellenfél kapujáig elvergődjön, olyan könnyedén föltartóztatták a védők. Szóval ennek a helyére most építünk egy centerpályát, amit – ha nagyképűek akarunk lenni – nevezhetünk persze stadionnak is, de ez egy háromezer-ötszáz nézőt befogadó, ugyanakkor elegáns pálya lesz a reményeink szerint. Úgy voltunk a többi létesítményünkkel is, hogy nem akartunk csak funkcionalista épületeket felhúzni, hanem úgy gondoltuk, hogyha már teszünk valamit a futballért, akkor azt tegyük egyben a magyar kultúráért is. Olyan építészeti jeleket helyeztünk el Felcsúton, amelyek beépülnek az egész ország építészeti esztétikumába. Makovecz Imre épületeiről beszélek. A stadiont is még ő tervezte, és baj, hogy nincsen közöttünk, mert akkor tervezhetne nekünk egy olyan nemzeti Puskás Stadiont is Budapestre, amiről mindenki messziről látná, hogy magyar. Láttunk mi már hipermodern német, ukrán, angol meg mindenfajta stadiont, és egyik olyan, mint a másik, talán a római és a berlini stadiont meg némileg a Wembley homlokzatát leszámítva. Az egyik legnagyobb gondunk most, amikor az új stadionról gondolkodunk, éppen az, hogy mitől lesz a Puskás Stadion építészetileg olyan, hogy messziről lássa mindenki, hogy ezt a magyar szellem hozta létre. Most még nem tudjuk megmondani. Felcsúton ez a probléma nem vetődött föl, ha ide valaki bejön, rögtön látja, hogy ilyen épületeket sehol a világon nem építenek máshol, csak itt. És ilyen lesz a stadionunk is. Makovecz-stadion lesz, s ha technikailag és akusztikailag sikerül jól megépítenünk, akkor a négyhetes nyári szünetben kulturális fesztiválokat is idehozhatunk majd. Több lesz, mint egyszerűen csak egy futballpálya. Ha ezzel megvagyunk, akkor azt a döntést kell meghoznunk, hogy építsünk-e olyan létesítményt, amely megpróbálja télire fedett, de nagypályás edzéslehetőséghez segíteni a csapatainkat. Egy kis háromcsillagos panziónk már van, most éppen a Békéscsaba készül nálunk, de valahol itt, a pályák végén, ahol a természet kezdődik, kellene egy komolyabb szállodát is építenünk, hogy a legnagyobb klubok is el tudjanak jönni, és edzőtáborként használni a Puskás Akadémiát. Ha üzletileg is ki akarjuk hozni az egyébként nonprofit alapítványból a létesítményekben rejlő lehetőségeket, még sokat kell dolgoznunk. De már közel vagyunk ahhoz, hogy büszkék lehessünk arra, amit létrehoztunk.
Máris a környék látványosságának számít az intézmény, megállnak a turisták, célba veszik osztálykirándulások, idezarándokolnak a Makovecz-rajongók, a futballszurkolók és sportszakemberek.
Nekem még van egy álmom; a Puskás Intézet. Sok adományunk közül az egyik, hogy csaknem a teljes Puskás-hagyatékot mi őrizzük, és szeretnék egy olyan intézetet, amiben helyet kap a könyvtár, a múzeum, a tárgyi emlékek, a szakmai anyagok. Szeretném, ha bekapcsolódnánk a magyar oktatási rendszerbe oly módon, hogy itt egymás után érkező csoportok tehetnének izgalmas és élő kirándulást a magyar futball múltjában, ideértve a filmvetítéseket is. De a soron következő feladat az új centerpálya megépítése, és csak utána következhet a Puskás Intézet, mert az egyik lábunkkal mindig a földön kell állni…
„A TAO esete igazi nemzeti sikertörténet. Úgyhogy ideje, hogy kicsit jobb véleménnyel legyen az ország saját magáról, mint ahogyan egyébként az szokása.”
Az országszerte zajló sportlétesítmény-fejlesztésekkel kapcsolatban reflexszerű félelmünk, hogy a pénzt tényleg arra költsék, amire ígérték, vagyis ne lopják el.
Fontos, hogy ez a pénz eljusson végső soron a gyerekekhez, illetve a létesítményeken keresztül a családokhoz. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy magunkról – úgy általában persze, és nem konkrétan saját személyünkről – inkább rosszat gondoljunk, mint jót, pedig az életben ez gyakran tévedés. A TAO esete például igazi nemzeti sikertörténet. A kluboknak komolyan kellett venniük, hogy talán a fönnmaradásuk utolsó lehetősége nyílik meg, egy bonyolult rendszert kellett megérteniük, olyan vállalkozókat kellett találniuk, akik érzékenyek voltak arra, hogy itt utánpótlás-nevelésre, létesítményfejlesztésre pénzt lehet adni, azután szerződéses kapcsolatba kellett lépni egymással, az MLSZ-től be kellett szerezni a jóváhagyást, az ott leírt feltételeknek meg kellett felelni, és a végén el kellett végezni a munkát szigorú elszámolással. Ez egy németesen szervezett, hétről hétre sikeres futballkultúra számára is komoly megterhelést jelentett volna. És ezt idáig Magyarország jó százalékban teljesítette. Úgyhogy ideje, hogy kicsit jobb véleménnyel legyen az ország saját magáról, mint ahogyan egyébként az szokása.
„Ezért vagyunk mi itt a lelátón épp olyan fertőzöttek, mint a csarnokban az utolsó zsebpénzüket összedobó diákok, akik csarnokot bérelnek azért, hogy játszhassanak a tornacipőjükben valami nevenincs kispályás bajnokságban. A futball a mi játékunk.”
Lengyelországban egy, az Eb-re kifutó állami program keretében 2012 darab műfüves grundpályát építettek országszerte, s ezekkel a baj most az, hogy üresek. Tehát, a futballkultúra egyéb területeinek az újjáépítéséről sem szabad elfeledkezni. Régen az ízületgyilkos betonketrecek mellett sorba álltak a gyerekek azért, hogy játszhassanak, ma már talán a műfűre is csábítani kell őket, ahol vannak gyerekek egyáltalán.
Magyarországon a városi kispályás bajnokságok nagyon népszerűek. Felcsút csak egy falu, de telente ebben a kis csarnokban sem lehet lehetőséghez jutni, mert folyamatosan meccseket játszanak. A magyarok bolondok: futballbolondok. A futball szenvedélyes játék, és a magyarok szenvedélyesen élnek. Ez időnként önsorsrontásban, időnként nagyszerű sikerben ölt testet. A futball a szenvedéllyel teli életnek a leképeződése hatvannyolcszor százöt méteres, körülhatárolt területen. A futballban az életszeretet ölt testet. A magyarokról sok mindent lehet mondani, de azt, hogy ne értenék meg a játék lényegét, és ne duzzadnának a szenvedélytől és az érzelmektől, azt aligha. Ezért vagyunk mi itt a lelátón épp olyan lelkesek, mint a csarnokban az utolsó zsebpénzüket összedobó diákok, akik csarnokot bérelnek azért, hogy játszhassanak a tornacipőjükben valami nevenincs kispályás bajnokságban. A futball a mi játékunk. Az Eb kapcsán az egyik tévécsatorna régi magyar válogatott meccseket mutatott a hatvanas évekből. Ha ezek közül valaki csak egy meccset látott, annak nem kell érvelnem, hogy ez a mi játékunk. Nincs kétségem afelől, hogyha sikerül a mérget kitisztítani a szervezetből, amit beleinjekcióztak ’56 után, akkor vissza fogunk emelkedni a legnagyobb futballnemzetek közé. Olvasok ugyan tanulmányokat, amelyek arról szólnak, hogy hány utánpótlás játékosból lesz egy európai zseni, hogy mi a transzferár, meg hogy fejlődnek a létesítmények, de azt kell mondanom, hogy ezek ugyan fontos szempontok, de mind nem számítanak. A végén ott leszünk a legjobbak között. Egész egyszerűen azért, mert a számunkra a futball maga az élet. Az élet, ahogy mi, magyarok éljük. A futball a mi játékunk.
Sz. Gy.
Forrás: pfla.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése