Az alvilág kapusai a középkorban
A krónikák szerint a hivatásos hóhérok a 13. században jelentek meg először. A késő középkorban jött el a vérpadok kora, amikor óriási tömegek előtt hajtották végre az ítéleteket. Kezdetben a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapták a kivégzések, ami a tömegek számára egyfajta ingyen cirkusz volt.Sokszor fordult az elő Angliában és Franciaországban, hogy a hóhér ügyetlensége (amivel leginkább a kivégzendő kínjait növelte) megfordította a közhangulatot, s nem egy esetben meglincselték a hóhért. A legismertebb Hunyadi László esete: a hóhérnak harmadik alkalommal sem sikerült elválasztani a nándorfehérvári győztes fiának fejét a vállától, így a korabeli szokásjog szerint az elítéltnek kegyelem járt volna, ám a bakó negyedszer is lesújtott.
Hunyadi László búcsúja Benczúr Gyula festményén
A Wesselényi-felkelés leverése után annak vezető tagjainak 1671-es kivégzésén is történtek bakik. Zrínyi Pétert csupán a harmadik sújtásra sikerült kivégezni, míg Frangepán Ferencet az első két csapás a jobb vállán érte, s csupán a harmadik lendítés érkezett a nyakára.
A középkorban mindenki ismerte az élet hivatásos kioltóit, s mélyen megvetette őket. Mesterségük apáról fiúra szállt, ha pedig lányuk született, az csakis hóhérhoz mehetett hozzá. Az újkor végén azonban változás történt: sokszor még a legközvetlenebb családtagok sem tudtak valódi munkájukról, s az elítélt nyilvános megalázását is igyekeztek elkerülni, így szűk körűvé vált a kivégzés.
Halálbüntetés az újkori Magyarországon
A Habsburg Birodalomban II. József, a kalapos magyar király főként Joseph Sonnenfels tanításainak, valamint testvére, Lipót toscanai uralkodó hatására a halálbüntetést eltörölte, s a hajóvontatás terhét állította a helyére 1787-ben. 1795-ben azonban visszaállították, s Martinovics Ignácot társaival együtt halálra is ítélték.
Az aradi vértanúk kivégzése
Az első modern magyar büntetőtörvénykönyv, az 1878-as Csemegi-kódex bár nem zárta ki a halálbüntetés ítéletének kiszabását, azt csupán a király személye elleni felségsértés és a gyilkosság bűntette vádjában engedélyezte alkalmazni. Az első világháború során több büntetésre is kiterjesztették létjogosultságát, azonban a forradalmak és a második világégés között viszonylag kevés ember bűnhődött halállal.
1961-ben részletesen szabályozták a halálbüntetés kiszabásának okait, végül 1990 októberében a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága határozatot hozott a halálbüntetés alkotmányellenességéről: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani." (54. § (1) bek.)
Az utolsó magyarországi kivégzést 1988. július 14-én hajtották végre: a 27 éves Vadász Ernőt akasztották fel különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt. Egy férfit kínzott meg brutálisan, mielőtt megölte volna. 2012-ben a világ államai közül 90 egyáltalán nem alkalmaz halálbüntetést, 11 csak rendkívüli körülmények fennállása esetén, és 32 országban a büntetőjog része ugyan, de már legalább egy évtizede nem alkalmazták. 64 államban továbbra is a gyakorlat része.
Az akasztás kivitelezése a XX. század során
Magyarországon 1960-ig végeztek ki politikai foglyokat, utána főként már csak köztörvényes bűnözők nyakára került a hurok. A kötelet mindig az ítéletvégrehajtó készítette el, hogy annak bizonyos csomója az áldozat nyaki ütőerére szoruljon, így mikor meghúzzák a kötelet, elszorítja az eret. Az akasztást legalább két ember végezte, az egyik (a hóhér) a nyaki kötélért volt felelős, míg egy másik a lábainál húzta lefelé a vétkest. Mindeközben több centimétert (akár 15-20 centimétert is!) megnyúlt a test, az áldozat elvesztette eszméletét, elszakadt a nyakcsigolyája, az ítéletvégrehajtó pedig egy mozdulattal kiemelte azt.
Szálasi akasztása (1946. március 12.)
„A kivégzés – az elítélt kivételével – nem túl józan állapotban zajlott le” – mondta Kabódi Csaba történész a Múlt-kor 2009. február 15-i adásában. „Hiszen még a hóhérok is nehezen viselték az önként vállalt feladat teljesítését, ezenkívül a különböző felügyelők, akik a biztonságról gondoskodtak, sem voltak teljesen színjózanok” – tette hozzá.
A börtönben lévő gépkocsiknak is meg volt a maga szerepe, ha az elítélt esetleg őrjöngeni kezdett volna, a motorokat beindították, így próbálva elnyomni az utcára szűrődő zajokat. Erős nyugtatót adtak az elítélteknek a végrehajtást megelőző éjszakán, így kevéssé voltak maguknál az ítélet-végrehajtás előtt; a felügyelők „örültek”, ha a két lábukon el tudtak menni a bitófáig. Ez elsősorban az őrség védelmét szolgálta.
A halálraítélteket rendszerint hajnali ötkor végezték ki a Büntetés-végrehajtási Intézet udvarán. Az akasztás előtti éjjelen az elítéltnek még lehetett egy utolsó kívánsága. A jogszabályi rendelkezés szerint átlagon felüli élelemben kellett részesíteni, de természetesen ez nem lucullusi lakoma rendelését jelentette. Az elítéltek kérhettek egy felest vagy egy üveg sört, esetleg három deciliter bort, azonban többet nem.
Az utolsó magyar hóhér
Pradlik György 12 éven keresztül végezte tevékenységét, munkájáról még rokonai sem tudtak semmit. Valójában börtönőrnek jelentkezett, a halálos ítéletek végrehajtását pedig akkor kapta meg, amikor az addigi hóhér elhunyt. „Kihalásos alapon működött mindez” – mondta el a Múlt-kornak.„Egyikünket sem a bosszú vezérelt, amikor mi ezt elvállaltuk, feladatnak tekintettük” – emlékezett vissza a korabeli ítélet-végrehajtó. Pradlik 1976-ban újsághirdetés alapján jelentkezett a Büntetés-végrehajtási Intézethez, ahol eredetileg a rabok őrzése volt a feladata. A halálos ítéletek végrehajtását pedig akkor kapta meg, amikor az addigi hóhér elhunyt. „Kitüntetettnek éreztem magamat, hogy ebbe a csapatba bekerülhettem, hiszen nem kerülhetett be mindenki” – mondta.
Pradlik György és a hurok (2009)
Felidézte első esete előtti éjjelét, melyen – mint mondta – rendkívüli stresszben volt: egész éjjel nem tudott aludni, csak járkált a házban, izgult, hiszen jól akarta csinálni. Az interjúban elmesélte a felakasztás folyamatát, miszerint a kötelet az elítélt nyakába tették, s áthúzták a másik végét, megszorítva a kivégzendőn. Eközben alulról egy további ember az elítélt térde tájékán egy másik hurokkal húzta lefelé. A felül lévő ítéletvégrehajtó egy szisszentéssel jelzett az ún. „fogónak” (alsó ember), s az akasztás folyamata kezdetét vette. Egy pisszenés az „emelj”, két pisszenés az „engedj” vezényszavakat jelentette.
Pradlik nem csak a kis fogház udvarán akasztott, a 70-80-as években két segédjével együtt járta az országot, s Vácott, Győrben, valamint a szegedi Csillag börtönben is ő hajtotta végre a halálos ítéleteket. Magyarországon az utolsó akasztás 1988 júliusában szintén az ő segédletével zajlott.
„Irritáló az, hogy eltörölték a halálbüntetést” – fejtette ki véleményét a nyugalmazott hóhér, aki istenfélő embernek tartja magát, azonban véleménye szerint: „azokat a bűnöket, amiket egyes emberek elkövetnek, még az Úristen sem tudja megbocsátani. Aki bűnt követett el, az bűnhődjön.”
Igazi foglalkozásáról nem beszélt gyermekeinek, akik csak azt tudták, hogy milyen munkakörben dolgozik apjuk, azonban arról, hogy milyen plusz feladatot vállalt, fogalmuk sem volt. Egészen az interjúkészítés napjáig.
Forrás:mult-kor.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése