A rádiós legenda hatvannégy esztendő után újra londoni olimpiára készül
A rádió vár a pagodában. Elvégre azt is lehet mondani, hogy ő maga a rádió. Patinás intézmény: Szepesi György kilencvenéves.
- Volt, ami kimaradt?
Nem hiszem. Már hat esztendővel ezelőtt felterjesztettek a Guinness Rekordok Könyvébe, hogy én vagyok a legrégebben beszélő sportriporter a világon. Akkor hat évtizede voltam a pályán. S hatvankilenc éve nem hittem, hogy egyáltalán megérem a huszonkettedik születésnapomat. Negyvenháromban elvittek Ukrajnába munkaszolgálatra. Csak azért menekültem meg, mert átvezényeltek Erdélybe utat építeni. Meg azért, mert Szőnyi százados és Draskovics őrmester ember maradt: e két katona jóvoltából az egész 5/2-es munkaszázad túlélte a háborút.
Ehhez képest tényleg minden smafu... Dehogyis. Például a két legjobb barátom, Östreicher Emil és Lukács László – akivel tizenkét könyvem közül a Felejthetetlen kilencven perceket is közösen írtam – már húsz-huszonegy esztendeje nincs köztünk. Ahogyan kétezerhattól Szusza Ferenc sem. A magyar futball neki köszönheti, hogy nem lettem labdarúgó. Együtt nőttem fel és játszottam vele Angyalföld meg Újpest határán, s már kiskorában olyan briliáns technikája volt, hogy hamar rá kellett jönnöm: ha az a futball, amit Feri produkál – márpedig az volt –, akkor nekem nincs esélyem. De miatta rendszeresen kijártam a Megyeri útra.- Újpest-drukker voltál?
- Nem, a Hungáriának szurkoltam. Máig felmondom azt a tizenegyet, amely harmincötben 5-1-re győzött Újpesten: Szabó – Mándi, Bíró – Sebes, Turay, Dudás – Sas, Müller, Cseh II, Kardos, Titkos.
- Melyik csapat összeállítását nem mondod fel?
Szepesi György
Fotó: Teknős Miklós - Az NSZK-ét sorolom a legnehezebben. Az az ötvennégyes döntő a legfájóbb emlékem. S mindinkább úgy érzem, a magyar futball számomra is felemelő históriája az elszalasztott lehetőségek története is egyben. Látod, mégiscsak volt, ami kimaradt: sosem kiálthattam a mikrofonba, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világbajnok! A vb-k közül – ötvennégytől kétezertízig – viszont csak egyet hagytam ki: a hetvenest. Az után, hogy a hatvankilenc decemberében rendezett pótselejtezőn 4-1-re kikaptunk Marseille-ben a csehszlovákoktól, elhatároztam: nem megyek Mexikóba.
Hiba volt: a világ valaha volt legjobb válogatottját láthattam volna. Úgy, ahogyan az a brazil együttes játszott, talán még az Aranycsapat sem futballozott. Öt éve a World Soccer című brit szaklap megerősített ebben: minden idők legjobbjának a hetvenes brazil csapatot választotta, a második helyre pedig az ötvennégyes magyar válogatottat tette. E kettő a legragyogóbb, nem vitás.
- S ki volt a legnagyobb játékos?
- Csak magyarokat mondok, mert ők állnak a legközelebb a szívemhez: Cseh II, Sárosi doktor, Bozsik, Puskás, Hidegkuti, Sándor Csikar, Albert, Mészöly, Farkas, Nyilasi, Törőcsik. Életem legnagyobb sikerei közé tartozik, hogy – MLSZ-elnöki időszakomban – Puskás Öcsi negyedszázad múltán először jöhetett haza, s hogy a szintén emigráló Östreicher Emil a válogatott hivatalos menedzsere lehetett.
Na jó, a legnagyszerűbb játékosok közé Beckenbauert is beveszem. Ha a legkiválóbb középhátvédről kérdeztek, a hetvenes évektől rendre azt válaszoltam: Mármint Beckenbauer után? Az elődök közül azt a Szűcs Sanyit is nagyon szerettem, akit ötvenegyben kivégeztek. A fia, aki Dániában él, többször is meglátogatott.
- Miért beszélsz annyit a centerhalfokról?
- Mert magam is középhátvéd voltam. Olyan, amilyen. A magyar–osztrák rádiós meccseken megfeleltem. Ötvennyolctól hetvenig minden évben egyszer a bécsi WAC-, egyszer pedig a Pénzügyőr-pályán találkoztunk. Közben hatvanhat őszén kedves kollégám, Heribert Meisel halálos beteg lett. A magyar–osztrák válogatott meccs reggelén kimentem hozzá Bécsbe, vittem neki a Mátyás-pincéből pörköltet, mert azért odavolt nagyon. Aztán estére visszajöttem, de ahogyan rajta az étel, úgy a hangulatomon Farkas Jancsi mesterhármasa sem segített.
- Melyik volt a legvidámabb közvetítés?
- A 6-3. A legjobb pedig szerintem a magyar–uruguayi elődöntő ötvennégyben. De Pluhár Istvánt azzal sem értem utol. A riporterek közül ő, a sportolók közül Takács Károly az első. Negyvennyolcban argentin riválisa óvást nyújtott be ellene. Állt a verseny, de sportlövő honfitársunkat látszólag semmi nem zavarta: a kényszerszünetben is rezzenéstelenül emelgette fegyverét. Majd az után, hogy folytatódhatott a viadal, és győzött, nyilatkozat gyanánt felolvasott egy előre megírt céduláról: „Nagyon örülök, amiért azt jelenthetem hazámnak, hogy megnyertem az olimpiát.”
- Az ötkarikás játékokat az idén is Londonban rendezik...
És szeretnék is kimenni, legalább a megnyitóra, ha már negyvennyolc óta – kétezernyolc, Peking kivételével – valamennyi játékokon ott voltam. Beszélnék is a hajdani olimpiáról, melynek nyitóünnepségét Gulyás Gyulával együtt közvetítettem.
- Szeretnél hatvannégy évvel ifjabb lenni?
- Azt válaszolom, amit Winston Churchill felelt egy hasonló kérdésre kilencvenesztendős korában: fiatal barátom, szeretnék még húsz évvel idősebb lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése