Szőnyei Tamás
Titkos írás – Állambiztonság és irodalmi élet 1956–1990
Részlet a Bevezetőből
Magyarország legújabb kori történelmének és kultúrtörténetének egyik jellegzetessége az irodalom gyakorta önmagán túlmutató szerepe. Szépirodalmi és publicisztikai munkássága, közéleti és politikai szerepvállalása révén az írótársadalom számos képviselője igyekezett tevékenyen részt venni az ország sorsának alakításában. Ennek megfelelően a politika is kiemelt jelentőséget tulajdonított az irodalomnak. Megkülönböztetett figyelemben részesítette az irodalmi élet szereplőit, s korszakonként változó eszközökkel, módszerekkel és hatásfokkal megpróbált befolyást gyakorolni az irodalmi élet alakulására. A Magyar Szocialista Munkáspárt és az általa vezetett kormányzat illetékes szervei, ügyosztályai folyamatosan foglalkoztak irodalmi kérdésekkel; alighanem egyetlen művészeti ág sem kapott ilyen figyelmet, tán még a színház sem, de a képzőművészet, a zene vagy a film biztos nem. Az MSZMP vezető testületeinek határozataiban, állásfoglalásaiban, tanácskozásaik jegyzőkönyveiben rendre visszaköszön „az irodalom és a művészetek” szófordulat. Kultúrbürokraták ítélték el és regisztrálták rosszallóan az irodalmi élet szerintük „káros” jelenségeit, a párt elvárásaihoz képest „helytelen” szemléletű, „zavaros” gondolkodásmódú, ideológiailag „problémás”, „kiegyensúlyozatlan” közérzetet tükröző írásokat, illetve ezek kritikátlan közlését, pláne dicséretét. Eközben éppen az irodalom értelmét tagadták azzal, hogy megpróbálták agitprop eszközzé zülleszteni – a sematizmus uralmának éveiben sikerrel. Az irodalom kiemelt kezelésére utal az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött, e szférával kapcsolatos dossziék nagy száma is. Azt sem nevezném kevésnek, amennyivel a populáris zene megfigyelését kutatva találkoztam (Nyilván tartottak – titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, 2005, Magyar Narancs, Tihany-Rév), de az irodalmi élet ennél jóval több papírt termelt, ráadásul a belügyi szervek is több – méghozzá literátus, sőt olykor már-már grafománnak tűnő – informátort tudtak e területre állítani.
Ott voltak, de legalábbis ott szándékoztak lenni mindenhol, ahol valami történt vagy történhetett. Működő és megálmodott folyóiratok szerkesztőségeiben. Könyvkiadókban és egyetemeken. Közgyűjteményekben és hivatalokban. Irodalmi szervezetek és tudományos intézetek formális és informális eseményein. Önképzőköri összejöveteleken és író-olvasó találkozókon. Irodalmi esteken és vernisszázsokon. Házibulikban és kávéházakban – irodalmunk békebeli, kávéházi hagyományai 1956 után is tovább éltek, a New Yorkból Hungária lett, a Centrálból az ELTE Eötvös Klubja, a Japánból könyvesbolt, a Hadikból pedig semmi, de a besúgókkal teljes asztaltársaságok otthonra leltek a Belvárosi Kávéházban, a Kárpátiában vagy a Fiatal Művészek Klubjában is. A szocialista országok magyar irodalmi köreinek és az innen kiutazó magyarok kinti kapcsolatainak megfigyelésére a testvéri titkosszolgálatoknak (a román Securitaténak, a keletnémet Stasinak és a többieknek) volt gondjuk a szovjet KGB irányította együttműködés keretében, a belső közvélemény befolyásolására is képes nyugati emigráció tevékenységének megismerésével és remény szerinti megzavarásával a helyszínen foglalkozott a magyar referatúra, az itthonról kapott utasításoknak megfelelően.
Az ellenőrzés és megfélemlítés megalázó eszköztárához hozzátartozott a figyelmeztető elbeszélgetés, a levelek felbontása, a telefonok és lakások lehallgatása, a személyi követés, a határon behozni szándékozott könyvek és újságok elkobzása is – titka csak az államnak lehetett író és olvasó polgárai előtt, fordítva nem –, súlyosabb vagy akként beállított esetekben az ügyjelzést bizalmas, majd nyílt nyomozás követte, házkutatás, beidézés, kihallgatás, őrizetbe vétel, vádemelés, rendőrhatósági figyelmeztetés, bírósági tárgyalás, ítélet. Nyomozók, ügyészek, bírók elemeztek munkaidejükben szépirodalmi szövegeket (de azért odáig szerencsére nem fajult a dolog, mint a sztálini Szovjetunióban).
Tovább litera.hu
Részlet a HVG cikkéből
 |
Csurkától Bartosig
Csurka István 1957-ben internálása során aláírta a beszervezési nyilatkozatát, 1993-ban pedig nyilvánosan kénytelen volt elismerni mindezt. Minden jel arra mutat (Szőnyei is erre jut), hogy sem akkor, sem később nem jelentett senkiről. Mégis rajta ragadt, hogy ő volt „Raskolnyikov”, és valami súlyos, jóvátehetetlen dolgot cselekedett: áruló volt. Én azonban hajlok rá, hogy az egykori színművészetis hallgató akkori tettéért nem hibáztatható, mivel senkinek nem ártott vele. Csurka (1934–2012) ezt a botlását gyorsan korrigálta; őt „nem azért nem szeretjük”, mert nagy szorultságában megingott – de ez már egy másik cikk témája volna.
 |
Az ő esetében legalább szinte biztosan mondhatjuk, hogy beszervezettként senkinek nem ártott. Nála is kevesebbet tudunk Lakatos Menyhért (1926–2007) íróról (későbbi Kossuth-díjasról), akiről csak annyi biztos, hogy „Báró” fedőnéven 1973-ban beszervezték, de hogy mit tett vagy nem tett, arról egyelőre nincs semmilyen irat. És míg Csurka utólag „átvilágította magát”, addig Lakatos műveiben sem számolt be titkosrendőrségi liezonjáról.
A saját ügynöki tevékenység irodalmi nyersanyagként talán a debreceni Tar Sándornál (1941–2005) hasznosult a leginkább. Ő „Hajdu” fedőnéven jelentett pesti író kollégáiról. Amikor mindez a ’90-es években kiderült, már túl volt zseniális bűnregényén, a Szürke galambon, amelybe bedogozta hideglelős élményeit a kádárista rendőrségről. A lelepleződést követő általános részvétlenség aztán megpecsételte a sorsát, az amúgy is búskomorságra hajlamos író előbb hallgatásba burkolózott, majd kínos és erőtlen ellentámadásra vállalkozott. Hat évvel élte túl szégyene nyilvánossá válását.
Megint más eset Bartos Tiboré (1933–2010), a neves fordítóé. Az Európa 29 éves lektorát 1962-ben szervezték be „Tárnoki” fedőnéven. A világirodalom kiadására szakosodott kiadóban hemzsegtek a hálózati személyek, közülük az egyik legnagyobb ügynöki életművel Antal László irodalmi vezető rendelkezett, aki 1967 és 1989 között szolgált – szigorúan hazafias alapon. Bartos, bár erős hajlama volt a gonoszkodásra, a Szőnyei által feltártak szerint jelentéseiben nem volt túlbuzgó vagy álnok. Igaz, a kémelhárítóknál célratörő és tényszerű fogalmazást vártak el. Bartos azonban nem hazudtolta meg magát, amikor egy angol diplomata gépírónőjének megkörnyékezéséről írt: „tánc közben megengedte a szoros ölelést, azonban az asztalnál láthatóan tartózkodott a szorosabb kézfogástól”. De Bartos sem tartózkodott a szemforgatástól, eleinte elutasította a pénzt, később viszont hagyta magát meggyőzni a tartótisztjétől. „Tárnoki” hét évig jelentett, de nem túl sokat, nincs 80 oldal a munkadossziéja. 1983-ban azonban reaktiválták, új fedőneve „Kevély Borbála” lett, de ebből a korszakából munkadosszié nem került elő. Bartos bújócskázva tulajdonképpen már beszámolt BM-s alteregójáról, amikor egy 1993-as önvallomásában így ír: „A lap pedig megszűnt, nem éppen Kevély Borbála miatt, akinek női magát nevezte… […] magának választotta. Maga előtt illegett vele évekig, mint a cilinderben vagy a keménykalapban. Ávósok újabb meg újabb nemzedékei gyúrták vagy harminc évig…”
Csalogtól Pomogátsig
Szőnyei Tamás könyvében olvashatunk egy eddig ismeretlen esetről is. Csalog Zsolt (1935–1997) író, szociográfus „András” vagy „Andrási Péter” fedőnéven 1965 nyarán 30 évesen lett ügynök. A későbbi Demokratikus Ellenzék egyik meghatározó személyisége akkor még Szolnokon élt családjával és muzeológusként dolgozott. „Egyházi vonalra” állították rá, már csak azért is, mert jezsuita középiskolába járt, és egyetemi barátai is hasonszőrű katolikusok közül kerültek ki. Csalognak volt mitől félnie, mert pesti egyetemistaként részt vett a forradalomban. 1963-ban ifjú házasokként meglátogathatták felesége unokatestvérét Leuvenben (Louvain), és megígérték az ottani Muzslay István atyának, hogy itthon segítenek ösztöndíjas-jelöltek felkutatásban. Leveleiket természetesen felbontották, így a titkosrendőrség tudta, mit akarhat tőle. Bonyolult kombinációban az egyik ügynöküket, Neuwelt Róbertet („Nádas Jánost”) kellett Belgiumba juttatni, hogy aztán majd tőle informálódhassanak a magyar emigráció viselt dolgairól.
A jelentések szerint a két ügynök nem ismerte egymást, sőt a találkozásaik során sem sejtették, hogy a másik is hálózati személy. Szőnyei elfogadja a korabeli BM-s értékelést, nekem kicsit gyanús Csalog naivitása. El tudom képzelni, hogy a szolnoki ügynök felismerte a helyzetet, akár még azt is, hogy arra gondolt, ha esetleg sikerül kijuttatni Neuweltet, valahogy tájékoztatja majd Muzslayékat arról, hogy vigyázzanak. De mindez csak utólagos spekuláció; egy biztos, Csalog 1966 januárjában ezer forintot kap tartójától „annak érdekében, hogy a részünkre végzendő munkában aktivitását ösztönözzük, nehéz anyagi helyzetén némileg könnyítsünk, s ezáltal magunk mellett mind jobban elkötelezzük”. Neuweltnek sikerül kijutni, de nem világos, mi történik ott vele. Csalog munkadossziéját 1968 tavaszán zárják le, mégpedig azzal, hogy a „munkát megtagadta”.
Van azonban, akinek nem kellett hozzá két-három év, hogy megszabaduljon a BM kullancsaitól. Takács Ferenc akkor még 20 éves angol szakos egyetemi hallgatót, ma irodalomtörténészt 1968-ban hat hónap alatt zárták ki a hálózatból. Őt is zsarolással vették rá, hogy környezetéről jelentsen, ugyanis jóban volt az akkortájt letartóztatott ifjú maoistákkal, Pór Györgyékkel. „Állandó nyugtalansága, lelki konfliktusai miatt alkalmatlannak tartja magát a kapott feladatok ellátására” – írta tartótisztje, és elég gyorsan ejtették is.
Úgy látszik, a megdolgozásba belefáradt, de a lelkiismeretükkel küzdőknek is olykor megvolt a lehetőség a kiugrásra, noha sokszor komoly árat kellett érte fizetni. A 25 éves Pomogáts Bélát 1959 májusában ugyan beszervezték, de néhány nap után szándékosan felfedte magát környezetének, mire a hálózatból kizárták, viszont „érdemeire tekintettel” internálták.
Téglagyár
Közvetlenül forradalom után összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a kockázata az erényességnek, mint a nyolcvanas években. A beszervezés eszközei sokkal durvábbak és hatékonyabbak voltak. A kitűnő ókortörténész, Sarkady János nem volt képes nemet mondani, az állambiztonság 1957 és 1966 között foglalkoztatta, és arra kényszerítettek, hogy mentoráról, Szabó Árpádról is írjon. Szőnyei könyve ezzel együtt nem hoz olyan részletet, ami Sarkadyt rossz fényben láttatná.
Moldvay Győző újságíró–szerkesztő nevét viseli ma a hatvani városi galéria, nem pedig „Szabó Gáspárét” vagy „Boldog Istvánét”. Igaz, utóbbi két nevet nem sokan ismerhették, hisz ezek voltak Moldvay BM-s fedőnevei. A kevesek viszont annál több titkos és bizalmas jelentésben olvashatták, mert 1956 után szorgalmasan jelentett a határon túli írókról és a népi ellenzékről, köztük az idős Bibó Lajosról. S ha az egyik megyei szerv kizárta, akkor a másik reaktiválta. Az állambiztonságnak szüksége volt rá.
A fenti példák arról tanúskodnak, ahogy Szőnyei Tamás gigantikus példatára is, hogy az utókornak kellő óvatossággal és megértéssel kell hozzányúlnia az állambiztonsági múlthoz. Ebből azonban dőreség lenne arra következtetni, hogy az egykori titkosrendőrség dokumentumait üdvös dolog továbbra is hét lakat alatt őrizni, amíg a világ világ és még két nap. Az iratnyilvánosság éppenséggel abban segítene, hogy méltányosak lehessünk azokkal, akiknek a neve a szűkszavú ügynöklistákon menthetetlenül besározódik, összekutyulódik olyanokéval, akik buzgón vagy kéjjel ártottak másoknak, akik könnyebb előmenetelért, jó állásért vagy kiküldetésért lettek a rendszer téglái. Nem tudhatjuk, kikből volt több.
 |
Forrás : hvg.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése