A nyelvrokonság bizonyító ereje lassan kikopik a magyar őstörténet kutatásából, az írott forrásokat folyamatosan rostálni kell és a régészet sem mindenható, bár tömeges új információk a jövőben innen várhatók. A magyarok korai történelméről inkább kérdéseink, mint válaszaink vannak, ami szélsőséges nézeteket és vitákat szül. Sorozatot indítunk az igazság kiderítésére.
Kevés történelmi téma olyan megosztó ma Magyarországon, mint a kik vagyunk, honnan jöttünk kérdése. A többség alig tud valamit a magyar őstörténetről, miáltal szakemberek helyett politikusok, önjelölt ideológusok, kóklerek szavai alapján egyéni indíttatásuk szerint értékelik a Szent István előtti magyar történelmet. Az „ami a szimpatikusabb, azt hiszem el” hozzáállás viszont éppúgy káros a történészszakma, mint a társadalom egésze számára. Ha ebből a szempontból nézzük, ma hazánkban egy hangos kisebbség szemellenzősen harsogja a hunmagyar eredetet, míg velük szemben a „halszagú finnugristák” állnak. A társadalom nagy része azonban érdektelenséggel és az egész téma elutasításával védekezik a szélsőséges elméletek ellen.
Ismét egy téma, ahol kiválóan tetten érhető a két magyar három párt nevű átok. Ez ellen igyekszünk tenni most következő sorozatunkkal, de légből kapott találgatások helyett a származásunkat, Kárpát-medencei letelepedésünket és az itt eltöltött első évszázadot érintő tudományos eredmények, és elméletek bemutatásával.
Információk három forrásból
A magyar őstörténettel kapcsolatban sokkal több a kérdés, mint a válasz, nagyon kevés az ide vágó forrás, bár elméletek folyamatosan születnek, bizonyításuk igencsak nehézkes. A történésznek viszont kötelessége, hogy az elérhető adatok alapján tudományos igényességgel megfogalmazza véleményét – mondta az fn.hu-nak Szabados György történész, az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. Kezdjük az elején: miért van oly kevés információnk az első évezred magyarságáról?
Az eredetünket firtató kérdésre három forráscsoportból, azaz a múltból ránk maradt elsődleges információk három fajtájából meríthetünk választ. Mégpedig az íratlan hagyományból (nyelv, népzene), a tárgyi emlékekből (régészeti leletek) és az írott forrásokból. Mindegyik más szempontból hasznos és mindegyiknek mások a buktatói.
A szó elszáll, a vas keveset mond
Attila és Leó pápa a Képes Krónikából (wikipedia.hu)
Az íratlan hagyományok közé elsősorban a nyelvet és a szellemi néprajz
által értékelhető hagyományelemeket soroljuk, mint például a népmese,
népzene, népballada, monda. A XIX. század óta dívik az az elmélet,
miszerint nyelvében él a nemzet, ami ma a moldvai csángók esetében így
is van, de az őstörténet-kutatásból lassan ki fog kopni. A nyelv és az
etnikum összefüggése ugyanis korántsem olyan automatikus, mint azt első
pillanatban gondolnánk. A nyelvi adatok időben nem, vagy csak nagyon
kései koroktól kezdve rétegezhetőek, ezért a rokonnyelvekkel kétségkívül
fennálló nyelvtani párhuzamok kapcsán csak két „apróságot” nem tudunk:
hogyan és mikor jöttek létre? Ennélfogva tudomásul kell venni, hogy a
nyelvészet vajmi kevéssé lehet hasznunkra az őstörténet kutatásában –
fogalmaz Szabados György. (A főleg nyelvészeti bizonyítékokon nyugvó
finnugor eredet kritikáját egy következő részben fejtjük ki bővebben.)A tárgyi forrásokkal elsősorban a régészet foglalkozik, de számtalan más tudományág is bekapcsolódik - csak a példa kedvéért: ha csont kerül elő a földből, akkor betársul az antropológia és a genetika, ha tárgyat találnak, annak értékelésében többek között a néprajz, a numizmatika tud segíteni. Egzakt tudományos módszereket használ, amelyekkel a leleteket a legtöbb esetben viszonylag pontosan dátumhoz lehet kötni. Ezzel a régészet megoldja a datálás problémáját, így témánk szempontjából sokkal használhatóbb a nyelvtudománynál, de egyedül üdvözítő megoldást nem tud nyújtani. A fent idézett nyelvében él a nemzet mintájára ugyanis itt is volt egy elmélet korábban: egy régészeti kultúra egyenlő egy etnikummal. Ám ez csak nagyon ritkán működik.
Saját példánkon is beláthatjuk, hogy mekkorát tévedne a XXX. század régésze, ha a mi farmernadrágos, műanyagpalackos, számítógépes „kultúránkat” egy nagy világnemzet bizonyítékaként értékelné. Manapság minden nemzetnek megvan a saját önazonosság-tudata, de a régészeti kultúránk mégis egységes. Éppen ezért a régészet sem lehet automatikusan etnikumjelölő, mert egy bizonyos tárgytípus alapvetően két módon terjedhetett el. Vagy létezett egy népesség, amely saját eszközeként vitte magával, vagy kereskedelem útján került adott területre akár nagy mennyiségben is. Hogy melyik esetben hogy történhetett, azt javarészt csak találgathatják a régészek.
A rakamazi Turul (forrás: Rakamaz város honlapja)A Kárpát-medence „könnyebb terep”Vannak persze szép számmal teljesen egyértelmű esetek is. Ha például létezett egy speciális népelem, amely együtt jelent meg egy tárgytípussal és ezt időben is lehet rétegezni, akkor „több mint valószínű”, hogy adott társaság vitte magával azt a tárgyat. Ez azonban nagyon ritka, kegyelmi pillanat. Esetünkben viszont mindkét fent vázolt lehetőséget figyelembe kell venni. A magyarság benyomulása és terjeszkedése a Kárpát-medencében kiválóan nyomon követhető tárgyi leletek alapján, ezek teljesen elkülönülnek az „őslakosok” leleteitől, vagyis itt a régészeti kultúrából lehet következtetni az etnikumra. Ám érvényét veszti, ha keletebbre megyünk.
Ha a steppén, akár a kelet-európai steppén előkerül egy nyílhegy, egy reflexíj maradványai, ki mondja meg, hogy egykori tulajdonosa besenyő, úz, netán magyar tudatú ember volt-e – teszi fel a költői kérdést a történész. Ezek egymásra rétegződtek és ugyanabba a tárgyi- kulturális közegbe tartoznak. Nem beszélve arról, hogy mi az, ami ránk maradt. A ruhák, vértek díszítéséből talán kiderülne, hogy milyen etnikum használta, ám ezek a földben mára elporladtak. Ami fennmaradt, az jó esetben a fém. De például egy besenyő „stílusú” fém kengyelről vagy kardról honnét tudjuk, hogy tényleg eredeti tulajdonosa hagyta-e ott és nem hadizsákmányként, váltságdíjként, vagy kereskedelem útján került adott helyre? Eme nehézségek dacára mégis e tudományterülettől várhatunk a jövőben komoly eredményeket.
A régészet ugyanis olyan információs robbanás időszakában van, amit a történettudomány századokkal korábban élt át. Egyre-másra kerülnek elő a tárgyi emlékek, ezekből a nagy számok törvénye alapján és a technika fejlődésével egyre több információt nyerhetünk, bár ez leginkább „csak” a Kárpát-medence területét érinti. A korai magyar történelemre vonatkozó írott források felbukkanásának csúcspontja a XVII-XVIII. század volt, bár még manapság is „csurran-cseppen” valami – tér át Szabados György a harmadik nagy forráscsoportra, amelynek feldolgozása és értelmezése a történészszakma feladata, és Szabados szerint ezeknek van a legnagyobb szerepük őstörténetünk kutatásában.
Hunor és Magor a Csodaszarvas nyomában (Képes Krónika)Fától az erdő és erdőtől a faÍrott emlékekkel kapcsolatban külső és belső forrásokat különböztetünk meg, és míg mindkettő nagyon értékes, egyikhez sem árt kellő kritikával közelíteni. Mindkét típus közös hátránya abból az egyszerű tényből adódik, hogy a szerzők akár bel-, akár külföldről szemlélik a Szent István előtti magyarságot, vallásuk és saját nyelvük szűrőjén keresztül tudósítanak. Nem nehéz belátni, hogy egy keresztény írástudó latin nyelvű munkája többnyire elfogult a pogánysággal szemben, és nem tudja teljes egészében visszaadni a nevek, tisztségek, fogalmak lényegét, de még hangzását sem. Ellenben kiválóan kiegészítik egymást, a történész megfogalmazása szerint a külföldi krónikás látja a fától az erdőt, míg a hazai az erdőtől a fát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése