Meghatározás
A koncepciós per (vagy kirakatper) olyan per, melyet egy előre megtervezett (általában politikai) koncepció szerint folytatnak le. A koncepciós pereken belül megkülönböztethetünk konstruált pereket, amikor a vád hamis bizonyítékokon alapul. Másik fajtája a tendenciózus per. Ez esetben jogszabály- vagy törvénysértés történik, de általában a jogszabály vagy törvény kiforgatásával (az 1950-es években Magyarországon gyakran az 1946/VII. tc. átértelmezésével), vagy amorális jogszabályok alkalmazásával. Ezeket a pereket szintén előre megtervezett politikai koncepció miatt indítják.
Forrás : http://hu.wikipedia.org/wiki/Koncepciós_per
Háttere
Ha
Kelet-Európa második világháború utáni történetét nézzük, elmondhatjuk, hogy
1948-ra kialakult e térség államai politikai rendszerének alapszerkezete.
Ekkorra mindenütt felszámolták a „legális ellenzék” politikai erõit,
a szociáldemokratákkal egyesült kommunista pártok az államhatalom egyedüli
és kizárólagos vezetõ erejévé lettek, hatalmi monopóliumra tettek szert.
S ezzel Sztálin számára elérkezett az idõ, hogy teljesen a szovjet
mintához igazítsa ezen államok arculatát. A szovjet „nagy terror” kipróbált
stílusában megrendezett kelet-európai kirakatperek, a kommunista pártokon
belüli tisztogatások lényegében e cél jegyében fogantak (Mezei
1989, 7).
Elemezésünk
bár a kommunisták elleni kirakatperekre, a kommunisták kommunisták általi
likvidálására korlátozódik, azok hátterét, szerepét, mechanizmusait, az egyes
perek közötti hasonlóságokat és összefüggéseket igyekszünk feltárni, szólnunk
kell egy terminológiai problémáról, valamint röviden utalunk e perek „utóéletére”
is.
Célja
Kominform
1948. június 28-i határozata egyúttal a „szocializmushoz vezetõ sajátos
utak” tézisének ellehetetlenülését eredményezte. A dogma rangjára emelte azt
a konformista sztálini felfogást, amely a szovjet fejlõdés kizárólagosságát
hirdette, s mint általános érvényû, egyedül helyes modellnek a követését,
másolását kívánta meg a „testvérpártoktól”. Tito lázadása e pártoknak parancsoló
szükséggel vetette fel az önkritika fontosságát, a még nagyobb fokú ideológiai
alkalmazkodást, a jugoszláv típusú elhajlás lázas keresését. Kedvezett a bizalmatlanság
domináns légköre kialakulásának, végképp alátámasztani látszott az árulóktól
és a kémektõl való patologikus rettegés indokoltságát, a szocializmus
építésének elõrehaladásával állandóan élezõdõ osztályharc ál-marxista
tételét. A legfontosabb jelszó az „éberség” lett, hiszen az „osztályellenség”
minden eszközt megragad, hogy megdöntse a „népi demokratikus” rendszert, s
elsõsorban a párton belül tud hatékony bomlasztó tevékenységet kifejteni
(Hódos i.m., 16, ill. Mezei i.m., 7).
Az áldozatok
Elõször
tehát a koncepciót állították fel, és csak ezután kerestek alkalmas szereplõket.
A perek – távol lévõ – fõvádlottja – ha nem is jogilag (ha egyáltalán
beszélhetünk jogról ez esetben), hanem politikai értelemben – természetesen
Tito lett (Hódos i.m., 10, ill. Sipos
1999, 185). Berija, a „szovjet Fouché”, a titkosrendõrség mindenható
fõnöke már legkésõbb 1948 májusában hozzálátott, hogy Sztálin parancsára
minden csatlós országban megszervezze Tito „leleplezését” és a lehetséges „titoisták” likvidálását. A tisztogatásokat
a legkisebb részletekig Moszkva irányította.Azt is Sztálin határozta meg, hogy kik tartoznak a „gyanús”
személyek körébe: a párthierarchia csúcsán álló „összeesküvõk” a nyugati
emigrációból hazatértek, a spanyolosok (a spanyol polgárháború résztvevõi),
a honi földalatti mozgalmak vezetõi közül kerültek ki – egyszóval azok
körébõl, akik nem Moszkvából jöttek, és akiket nem szerveztek be, vagy
legalábbis nem ellenõriztek a szovjet biztonsági szervek. Azonban a moszkoviták
sérthetetlensége sem tartott örökké: amikor az 1950-es évek elején a Szovjetunióban
a koncepciós pereket az antiszemita hullám szolgálatába akarták állítani,
már a csehszlovákiai Slánsky-perben „bizonyították”, hogy cionista-kozmopolita
konspiráció folyik a szocialista országokban, s olyan zsidó származású kommunistákat
is letartóztattak, akik moszkvai emigrációból tértek haza (Darai
i.m., 10-11, ill. Hódos i.m., 58-59, 108).
Magyarország
A
háború utáni Kelet-Európa elsõ „igazi” kirakatpere a magyarországi
Rajk-per volt. Ez lett a sztálini „iskolapélda”, a mintaper. Tanulmányozására
a keleti tömb országai Magyarországra rendelték a csekély anyagismerettel
és tapasztalattal rendelkezõ biztonsági tisztjeiket. Itt született
meg a fikció – a már említett – Noel Fieldrõl, aki minden korábban
nyugati számûzetésben élt kommunistát „beszervezett” az amerikai hírszerzésbe,
hogy rajtuk keresztül „imperialista” és „titoista” ügynököket csempésszen
Kelet-Európa kommunista pártjaiba. A „Field-kapcsolat” kommunisták százait
vitte a halálba vagy juttatta börtönbe Magyarországon, Lengyelországban, az
NDK-ban és Csehszlovákiában.
Rajk
László, a párt fõtitkárhelyettese, bel- majd külügyminiszter mint spanyolos
és mint honi kommunista egyszerre két „gyanús” csoporthoz is tartozott, vagyis
kiváló céltábla volt Sztálinnak. Csakúgy mint Rákosinak, aki korlátlan hatalomra
törekedve a népszerû Rajkban látta legveszélyesebb vetélytársát, s Péter
Gábor, az ÁVH vezetõje és Farkas Mihály hadügyminiszter is évek óta áskálódott
ellene (Hódos i.m., 48, 60, ill. Sipos
i.m., 184).
A
forgatókönyv azonban nehezen készült. Kezdetben még arról volt szó, hogy az
aktuális szovjet minta nyomán egy nyugatos-kozmopolita-zsidó értelmiségi kémpert
rendezzenek. Az AVÓ-n már 1946 körül adatokat gyûjtöttek Szõnyi
Tiborra, az MDP KV káderosztályának késõbbi vezetõjére és svájci
csoportjára vonatkozólag, majd figyelni kezdték az Angliából hazatérteket,
utoljára, a Titóval történt szakítás után a spanyol polgárháború önkéntesei
váltak gyanússá. A szovjet engedéllyel Prágából Budapestre hurcolt Noel Field
„vallomása” alapján Szõnyit 1949. május 18-án letartóztatták. Vallatása
során május 23-án ejtette ki elõször Rajk László nevét, ami új irányt
adott a nyomozásnak, megkezdõdött Rajk volt munkatársainak, a per potenciális
áldozatainak a „begyûjtése”. Egy héttel rá, május 30-án már maga a külügyminiszter,
Szõnyi „felsõbb kapcsolata” is egy cella foglya volt. A Szõnyi-ügybõl
Rajk-ügy lett – Moszkva jóváhagyásával (Hajdu 1992a, 19, 25-26, ill. Sipos i.m., 184).
Eleinte
még nem volt világos, hogy mi legyen a konkrét vád Rajk ellen. Kezdetben azzal
vádolták, hogy amerikai kém, amit semmilyen ténnyel sem tudtak alátámasztani.
Azt állították, hogy a Horthy-rendõrség 1932-ben beszervezte, s mint
rendõrspiclit építette be a kommunista pártba, a rendõrség utasítására
vett részt a spanyol polgárháborúban, ahol „trockista tevékenységet” fejtett
ki, majd „kapcsolt be” itthon a pártba más ügynököket, s a magyar rendõrség
adta át az amerikaiaknak és az UDBÁ-nak. A trockizmus mellett nacionalizmussal,
„magyarkodással” is vádolták. Rákosi kérte, hogy a jugoszláv nyomozati szál
erõsítésére tartóztassák le a Moszkvában levõ „titoista kémet”,
Lazar Brankovot, a budapesti jugoszláv követség volt ügyvivõjét (aki
egyébként a Kominform-határozat után szembefordult Titóval), és adják át a
magyar hatóságoknak; ami meg is történt.
Rákosi
látván, hogy a monstre per elõkészítésében
tapasztalatlan ÁVH nem képes áttekinteni és uralni a pszichikai és fizikai
erõszakkal kicsikart vallomások tömegét, segítséget kért Moszkvától.
Június végén érkeztek meg a szovjet tanácsadók, Bjelkin altábornagy vezetésével.
A tapasztalt Bjelkin átvéve a nyomozás közvetlen irányítását, rendet teremtett
a kikényszerített vallomásözönben. Visszafogta a verésen alapuló vallatási
módszert, s inkább a lélektani megdolgozásra, az együttmûködésre helyezte
a hangsúlyt. Taktikája eredményesnek bizonyult, Rajk is megtört, vállalta
a neki szánt szerepet.
A
per koncepciója Bjelkin és Rákosi közös szellemi terméke volt – az alapkoncepció
mégis inkább Bjelkiné és fõnökeié. Rákosi „továbbfejlesztette” Bjelkint,aki ezt több esetben kifogásolta is. A vádiratot elejétõl
a végéig Rákosi szerkesztette, a kész mûvet augusztusban különrepülõgépen
Moszkvába vitte, és Sztálin hagyta jóvá. De a párt elsõ titkára volt
a tárgyalás fõrendezõje is, amelynek középpontjában a jugoszláv
vezetõk és nemzetközi kémhálózatuk „leleplezése” állt. Háttérbe szorult
a trockizmus és a nacionalizmus vádja, elõtérbe került a jugoszláv
ügynöki tevékenység, Rákosi meggyilkolására és az államrend megdöntésére irányuló
összeesküvés, egy katonai puccs tervezése jugoszláv kezdeményezésre (Hajdu 1992a, 27, 31-33, ill. Sipos i.m. 184-185). „[…] ennek a pernek
a jelentõsége nemzetközi. […] A vádlottak padján itt nemcsak Rajk és
társai ülnek, hanem külföldi gazdáik imperialista felbujtóik is, Belgrádban
és Washingtonban. […] a magyar népbíróság Rajk László és összeesküvõ
bandája felett ítélkezve politikai és morális értelemben ítélkezik Jugoszlávia
árulói, Tito […] bûnszövetkezete felett is. […] Ez a per leleplezte
Titóékat, Jugoszlávia mai kormányférfiainak zömét, mint az amerikai imperialisták
szövetségeseit […]” – szólt a vádbeszéd (idézi Hódos i.m., 86). A „vallomások” pedig megerõsítették,
nem „egyedi” esetrõl van szó: Tito egy összehangolt terv alapján hasonló
kém- és összeesküvõ tevékenységet támogat minden kommunista államban.
Így a perek „átgöngyölíthetõek” lettek, a többi, még „érintetlen” kelet-európai
országba.
A
nagy kirakatper nyilvános tárgyalására egyébként 1949. szeptember 16-22-e
között került sor.A Rajk és hét társa feletti ítéletet szeptember 24-én
hirdették ki. Rajk Lászlót, Szõnyi Tibort, Szalai Andrást kötél általi
halálra, Lazar Brankovot és Justus Pált életfogytiglanra, Milan Ognyenovicsot
kilencévi fegyházra ítélték; Pálffy György altábornagyot és Korondy Béla rendõrezredest
átadták a katonai bíróságnak, amely mindkettõt halálbüntetéssel sújtotta.
A halálos ítéleteket október 15-én, illetve 24-én hajtották végre.
A
Rajk-per, a magyarországi „antititoista” tisztogatások utolsó szálait végül
1950 novemberében kötötték el, ekkor mondták ki a „rajkisták” százait érintõ
titkos mellékperek utolsó ítéleteit (Hódos
i.m., 92-93, 106).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése