- Voltaképpen mi a célja? Közvetíteni az értelmiségi szekértáborok között?
– Minden üldözött mellett ki kell állni – már csak tisztességből is. Másrészt fórumot szeretnék teremteni közös problémáink megbeszéléséhez. A „filozófusügy” túlmutat ugyanis önmagán. A Magyar Pax Romana honlapján blogvitát indítottunk olyan kérdésekről, mint például: a filozófiában miként lehetne mérni a tudományos teljesítményt? Hogyan manipulálta a média és a politika a „tudósbotrányt”? Begyógyíthatók-e a sebek? Eljuthatunk-e a szellemi életben közmegegyezésig? A Párbeszéd Házában és a Corvinus Egyetemen beszélgetéseket szerveztem Lehet-e? címmel, ahová különféle szakterületek jeles képviselőit, kutatókat, egyetemi tanárokat, akadémikusokat hívtunk meg, és a „filozófusügy” összes érintettjét. Közülük többen eljöttek, és még többen nem.
– Hogy az „ügy” kapcsán ki mit állított, s mivel értett egyet Boros János, az ténykérdés, utána lehet nézni. És magam is megértem a távolmaradókat. Hiszen itt már nagyon sok a személyes sértettség, perek vannak folyamatban. Csakhogy a háborúskodás az egész filozófusszakmának árt, rombolja a magyar tudomány presztízsét itthon és külföldön is. Meggyőződésem: a konfliktusokat csak a nyilvános vita, a megbeszélés enyhíthetné.
- Békét kötni fontos, de megbékélni nem mindennel lehet. Amíg a jobboldali sajtóban „verbális verőlegények” cikkeznek „Heller és bandájáról” meg „dollárszemű filozófusokról”, addig itt nem lesz párbeszéd.
– Nem is azt állítom, hogy el kellene tűrni a durva hangnemet vagy a rágalmakat. Pálinkás Józsefnek, az MTA elnökének a közleménye is arról szólt, hogy a média túllépett egy határt. A megbékéléshez egymás kölcsönös tisztelete is szükséges. Budai Gyula nyilatkozatai – másokéival együtt – sokat ártottak. Mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, mégis a bűn árnyéka vetült nemzetközileg elismert, köztiszteletben álló személyekre. Bűnbakká váltak. A béke ott kezdődik, amikor egyre többen mondják ki: ebből elég!
- Nem látom a tudósokkal szolidaritást vállaló, felháborodott tömegeket.
– Pedig érezhető a megrendültség, hiszen vezető értelmiségieket vádoltak meg. Olyanok, akik sokak számára példát jelentenek. S ez félelemmel tölt el más tudósokat is: „Ma őket támadták meg, holnap mi kerülhetünk sorra.” Nyilvánvaló, hogy a hazai tudományos pályázati rendszernek számos hibája van. Szinte bárhol, bármelyik projektbe bele lehetne kötni, hogy nem felel meg eléggé a kiírásnak, és minek költöttek rá annyit. S ha csak a bűnbakokkal foglalkozunk, marad a rossz rendszer, amely újratermeli önmagát.
- Sokan úgy látják: a lejárató kampánnyal valójában a független értelmiség megfélemlítése a cél.
– Ma kétségkívül rosszabbak a párbeszéd esélyei, mint két hónappal ezelőtt. Másrészt Magyarországon nemigen lehet „független értelmiségről” beszélni, ilyen talán nem is létezik. Vannak természetesen autonóm értelmiségiek, egyes személyek, akik – bármennyire nehéz is – meg tudják őrizni a függetlenségüket. Mindenesetre nem kizárólag a félelem bénítja ma az értelmiséget, hanem az a tudat is, hogy úgy érzi, nincs szükség rá. Többnyire csak konkrét feladatokhoz, szakértőként alkalmazzák őket. Ám arra az értelmiségre, amely egyben jövőképet is adhatna az országnak, mintha nem volna „igény”. Talán úgy is fogalmazhatnánk: a politika kisajátította a közéletet ahelyett, hogy a közéletben kidolgozott eszmékből, törekvésekből csinálna pártprogramokat.
- De nem gondolja, hogy azért nincs szükség értelmiségre, mert a hatalom tart a „független elméktől”?
– Tény: az elmúlt húsz évben egyetlen kormányzat sem kínált koncepciót vagy pénzt arra, hogy a honi írástudók rétege valóban értelmiségként létezhessen. Gondoljunk csak bele: a múlt század elején egy egyetemi tanár heti két órát tanított a fizetéséért, a többi idejét tudományos és közéleti tevékenységre fordíthatta. Ilyen körülmények között valóban elvárható volt tőle a felelős gondolkodás a társadalom jelenéről és jövőjéről. Hol vagyunk már – és még – ettől? Miközben egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a mai világban is így kellene biztosítani az autonóm értelmiség létét és működését. De valahogyan kell!
- Ön azt is nyilatkozta: létre kellene hozni egy a ’89-es Ellenzéki Kerekasztalhoz hasonló értelmiségi fórumot. Mi ellen kellene ma ellenzékbe tömörülni?
– Az Ellenzéki Kerekasztallal csak utalni akartam arra a sokféle világnézetet egyesítő csoportosulásra, amely annak idején irányt adott a rendszerváltásnak, és az akkori magyar viszonyok között iniciálta a szükséges változásokat. Sikerült, ahogy sikerül. De akkor még össze tudott fogni a szellemi elit. Még nem voltak feloldhatatlan ellentétek. Ám az ott megfogalmazott alapelvek mára elégtelenekké váltak. A jogállami keretek nem meghaladhatók, de nem is elegendők. A mai társadalom politikailag, egzisztenciálisan széthullott, a korábbi évtizedek, sőt talán évszázadok alatt felgyülemlett súlyos értékválság a felszínre tört.
- Mindeközben mantraszerűen ismételgetjük: szembe kell nézni a múlttal. Szerintem rengeteget foglalkozunk történelmi sebeinkkel, de azok csak jobban elgennyesedtek.
– Mert elbeszélünk egymás mellett. Ki-ki sorolja saját és felmenőinek sérelmeit, mások tragédiáit viszont nem vesszük észre. Közös nemzeti emlékezet ebből nem születhet. Már abban sincs egyetértés, mi is történt itt 2006-ban, az „utcai események” idején. Hányféle „mítoszt” kreáltunk róla, alighanem ideológiai alapon? Igaza van. A padlás tele már a múltat elemző cikkekkel. De egyetlen ügyet sem vittünk végig, egyik sem lett megnyugtatóan lezárva.
- Egy majdani értelmiségi „kerekasztal-társaság” rendet rakhat-e az emlékeinkben is?
– A múlt átgondolása nélkül közös jövőnk sem tervezhető. Ennek, azaz a modernizációnak a legaktuálisabb kérdése az: milyen szerepet akarunk betölteni Európában, hogyan viszonyuljunk az unióhoz? Már ebben sincs konszenzus. Az egymásnak feszülés, ellenségképgyártás határozza meg a politikát és mára a mindennapi életünket is. Pedig a megbékélés leginkább egy dologtól függ: akarjuk-e egyáltalán.
- Ennyire egyszerű lenne?
– Ennyire nehéz. Kiegyezni sokkal fáradságosabb, mint bűnbakokat találni. Márpedig modernizáció csak úgy lehetséges, ha megtaláljuk azokat a közös értékeket, amelyek a megosztottságok ellenére is összekötnek minket. Vajon jelent-e számunkra valamit a becsület? Mitől erősödhetne az egymás iránti bizalom, a szolidaritás, amelyek nélkül nincs sikeres társadalom? A „filozófusügy” mögött is ezek a kérdések foglalkoztatnak. Remélem, inspirálhatjuk az együtt gondolkodást. Noha a siker nem garantált, de legalább próbáljunk meg egymással szóba állni és szót érteni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése