A Kossuth- és Széchenyi-díjakat eddig a különféle művészeti és tudományos területek albizottságainak a javaslatai alapján ítélték oda. Az Orbán-kormány azonban most úgy döntött: nem tart igényt e tíz szakmai grémium munkájára. Ugyanakkor bekerült a kitüntetésekről határozó főtestületbe Navracsics Tibor, elnöke pedig Semjén Zsolt lett – mindketten a miniszterelnök helyettesei. Utóbbi levélben menesztette az albizottságok prominens vezetőit. Egyebek mellett azt írta: „Az új eljárásrendtől a kormány egyszerűbb, költségkímélőbb működést remél.” Ludassy Mária filozófiatörténész, a Társadalomtudományi Albizottság eddigi elnöke nemrég nyílt levélben válaszolt Semjén Zsoltnak az Élet és Irodalomban. A professzor a 168 Órának most a liberális filozófusokat ért politikai támadásról is beszél. Szerinte az orbáni vezetés nem európai diktátorként, hanem ázsiai despotaként viselkedik. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.
– Voltaképpen mire várna választ Semjén Zsolttól?
– Valótlanul hivatkoznak takarékossági okokra. A szakmai albizottságok vezetői ingyen végezték a munkájukat: elbocsátásukkal egyetlen fillért sem lehet megspórolni. Miért nem ismeri el nyíltan a kormány, hogy politikai okokból változtatta meg a Kossuth- és Széchenyi-díj adományozási rendjét?
– Öt évig volt a Széchenyi-díj Társadalomtudományi Albizottságának a tagja, az utóbbi két esztendőben pedig elnöke. Gyurcsány Ferenc kérte föl erre a posztra. A balliberális kormány beleavatkozott a szakmai jelölésekbe?
– Nem. Akiket mi felterjesztettünk Széchenyi-díjra, azokat mind kitüntették. Megtörtént, hogy az egyik szocialista vezető ajánlott valakit, de mivel az illetőnek nem volt értékelhető tudományos teljesítménye, a kérést elutasítottuk. Vagy: Nyíri Kristóf filozófust – aki most leginkább támadja liberális tudós kollégáit – Széchenyi-díjra jelölte a kultusztárca akkori vezetője, Hiller István. Nyíri akkor nem kapta meg a díjat. Csak egy év múlva, amikor az MTA javasolta őt. Ha úgy tetszik: a balliberális hatalomnak lehetett ellentmondani, s ha nem is nagy örömmel, de elfogadták ezt.
– Viszont az Orbán-kormány – sokak szerint – mostantól az állami kitüntetések rendjét is kézi vezérléssel irányítja.
– Ha a díjakat ideológiai alapon osztják majd, visszatérünk a rendszerváltás előtti, pártállami időszak gyakorlatához. Bár Kádár, sőt még Rákosi is hajlandó volt e téren némi önmérsékletre: olyan alkotókat is elismertek, akik nem voltak párttagok, vagy nem éljenezték a hatalmat. Illyés Gyula és Kodály Zoltán háromszor kapott Kossuth-díjat, a legkeményebb kommunista diktatúrában is. De hozzátenném: ellenzéki társadalomtudósokat azért még a puhuló Kádár-rendszerben sem jutalmaztak, sőt foglalkoztatási tilalommal sújtották őket. Heller Ágnes és Vajda Mihály például a lábát sem tehette be akkoriban az egyetemre, de még én sem. Az ELTE filozófia szakán – talán egy kutató kivételével – csak párttagok taníthattak, köztük Nyíri Kristóf, akit aztán tanszékvezetőnek is kineveztek.
– Ehhez képest nemrég éppen ő nyilatkozta a Hír TV-ben, hogy a hetvenes évek elején Hellerék voltak a „kádárista értelmiség”, és „atyai jóindulattal viseltetett irányukba Aczél György”.
– Ezzel szemben az igazság az: Heller Ágnest már 1958-ban kirúgták egyetemi állásából, és száműzték a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba. Ott voltam diákja. Később a MTA Szociológiai Intézetébe került, ahonnan ’73-ban politikai okokból bocsátották el, akárcsak a „Lukács-iskola” és „Lukács-óvoda” többi tagját – Márkus Györgyöt, Vajda Mihályt, Bence Györgyöt, Kis Jánost – a Filozófiai Intézetből. Alkalmi fordításokból éltek. Végül Hellernek és Márkusnak, majd Vajdának el kellett hagyniuk az országot, miközben Nyíri háborítatlanul élhetett itthon professzorként, aztán tanszékvezetőként. Egyébként ezt soha senki nem hánytorgatta föl neki. De az mégiscsak erkölcsi abszurdum, hogy most ő rágalmaz olyan tudósokat, akiket annak idején kirúgtak az állásukból, kikergettek az országból.
– Hogyan lehetséges az, hogy huszonegy évvel a rendszerváltás után újra a liberális filozófusok kerültek a politikai célkeresztbe?
– Nemcsak szabadelvű tudósok érezhetik fenyegetve magukat, hanem minden önállóan, kritikusan gondolkodó értelmiségi is. Gondoljon csak bele, mi történik az avantgárd színházakkal, a magyar filmművészettel, az ’56-os Intézettel. Amikor tavaly Boros Jánost kinevezték az MTA Filozófiai Intézetének élére, az új vezetés számos kutatót, különböző világnézetűeket minősített szakmailag alkalmatlannak, és menesztette őket. Rosszabb ez, mint a 73-as „filozófusper”. Akkor legalább „elvi üldöztetésről” volt szó: aki nem marxista, az alkalmatlan. Most az vált „alkalmatlanná”, aki alkalmatlannak tartotta Borost az igazgatóságra. Amúgy a hetvenes években engem is értek retorziók liberális nézeteim miatt. De én már nem kerültem utcára, más munkakörbe helyeztek át. A filozófiatörténet klasszikusainak a kiadása volt a feladatom. Az angol és a francia felvilágosodás filozófusait kirúgott barátaim fordíthatták magyarra: ez volt a mi „kollaborációnk”. A kádári diktatúra a vége felé már képes volt racionálisan mérlegelni. Csakhogy a jelenlegi orbáni vezetés nem európai diktátorként, hanem ázsiai despotaként viselkedik.
– Mi a különbség?
– A zsarnokot nem a politikai ráció vezeti, hanem személyes hiúsága. Nem a racionális politikai érdek vezérli, hanem a feltétlen hódolat iránti vágy. És akitől ezt nem kapja meg, aki bírálni merészeli őt – akár a saját „hívei” közül is –, annak nincs bocsánat. A zsarnok a bosszúról akkor sem mond le, ha az értelmes érdekei ellen van. Irracionális, ahogyan a kormány próbálja megfélemlíteni a szellemi életet. Az internet korában a szólásszabadság korlátozása eleve meddő dolog. Másfelől az értelmiség rég elveszítette társadalmi befolyását, közéletformáló erejét. A liberális filozófusok elleni koncepciós eljárásnak nagyobb a negatív nemzetközi visszhangja, mint az esetleges honi haszna. Már ha haszonnak lehet nevezni a rettegők alázatos behódolását. A kormány ezen, akárcsak a médiabotrányon, csak veszíthet. Filozófusaink meghurcolása miatt már több világhírű tudós is tiltakozik külföldön. Európában a Néró–Seneca-affér óta nincs „jó sajtója” a filozófust halálba hajszoló zsarnoknak.
– Tény: a francia Libération című lap szerint „boszorkányüldözés” zajlik nálunk Heller Ágnes és kollégái ellen.
– A lap arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarországi jobboldali média hol burkoltan, hol nyíltan céloz a megvádolt filozófusok zsidó származására. Egyenesen a Dreyfus-perhez hasonlítják ezt az ügyet. A francia zsidó katonatisztet 1894-ben árulás vádjával letartóztatták. A motívum igazából a hadsereg és a francia felső klérus antiszemita gyűlölködése volt, az „idegen” tehetségektől való félelem. Alfred Dreyfus meghurcolása annak idején az egész felvilágosult francia közvéleményt felháborította: tiltakoztak az emberi méltóság és az emberi jogok megsértése miatt.
– Az a per a 19. század egyik legnagyobb politikai válságát okozta Franciaországban: évtizedre két táborra osztotta a társadalmat. Mégis azt gondolom: túlzás a liberális tudósaink elleni hecckampányt a Dreyfus-perhez, egy antiszemita pogromhangulathoz hasonlítani.
– Nem én, hanem francia kollégáink találtak analógiát. De talán nem véletlenül. A Dreyfus elleni koncepciós sajtóhadjáratot a magát ultranacionalistának nevező Charles Maurras, a majdani Vichy-állam főideológusa irányította, aki kijelentette: aki az emberi jogok védelmében akarja felmenteni a vádlottat, az hazaáruló. És aki úgy véli, hogy a vallás- vagy szólásszabadság előbbre való, mint a nemzeti kormányzat politikája, az nem tartozik a nemzethez. Úgy látom: ez a szélsőségesen nacionalista szellemiség kezd irányadóvá válni idehaza. Legalábbis a szélsőjobb sajtóban. De a kormányközeli Magyar Nemzetben is a filozófusok elleni kampány során.
– Jobboldalon vagy az oda csatlakozó, a liberális gondolkodást elítélő körökben egyre többen emlegetnek itt szellemi paradigmaváltást. Nyíri Kristóf a Hír TV-s interjújában azt is kifejtette: a konzervatív filozófia szerint az embereknek nincsenek velük született jogaik. Kötelességek vannak, s az alapvető jogokat érdemek alapján lehet megszerezni.
– Ez a klasszikus, 18. századi konzervativizmus összefoglalása. Az emberi jogok primátusát valló liberálisként csak azt kérdem: vajon ki fog ítélkezni az „érdemekről”? Mit tekintenének annak? Mondjuk: korlátozható a szabadsága annak, aki kevésbé művelt, szegény, esetleg barnább a bőre? Avagy ha nem oltár előtt esküdött hűséget élete párjának? A klasszikus konzervativizmus valóban tagadta, hogy „minden ember szabadnak és egyenlőnek született”. Nem jogokról, hanem előjogokról, kiváltságokról beszéltek. Csakhogy ez az ideológia nem a mai modern konzervativizmus eszmeisége. Ahol konzervatív kormány van hatalmon – akár a németeknél, franciáknál –, ott is tiszteletben tartják a liberális demokrácia alapelveit: evidenciának tekintik az elidegeníthetetlen emberi jogok alkotmányos garanciáit. Nálunk azonban az új alkotmány tervezetében hosszan sorolják a szabadságjogok határait, feltételeit, és hományos kötelezettségekhez kötik azokat.
– S ebből mi következhet itt?
– Ha ez így fog megvalósulni, lényegében kiiratkozunk az euroatlanti civilizációból, és „visszamegyünk” Levédiába. A mai vezetés hangoztatta is: nem a Nyugathoz, hanem a Kelethez kíván közeledni. Szellemi síkon ez könnyebb, mint gazdaságilag. Az új alkotmányunk akár időutazás is lehet: közelebb áll az 1514-es Werbőczy-féle Tripar-titumhoz, amely a honi feudális, rendi társadalom alapjait rögzítette, mint a modern szabadság szelleméhez. A Szent Korona-tan és egyéb, középkorias „kellékek” nevében visszavonja a reformáció, a reneszánsz és a felvilágosodás eszméit, s a 21. század helyett a 11. századba vezet vissza. Már csak abban reménykedhetünk, hogy legalább Szent István nyugati kereszténységet választó európaiságát nem vonja vissza a bizantin liturgia keleties fénye kedvéért.
Forrás : 168 Óra Online - Az értelmiség megfélemlítése
– Valótlanul hivatkoznak takarékossági okokra. A szakmai albizottságok vezetői ingyen végezték a munkájukat: elbocsátásukkal egyetlen fillért sem lehet megspórolni. Miért nem ismeri el nyíltan a kormány, hogy politikai okokból változtatta meg a Kossuth- és Széchenyi-díj adományozási rendjét?
– Öt évig volt a Széchenyi-díj Társadalomtudományi Albizottságának a tagja, az utóbbi két esztendőben pedig elnöke. Gyurcsány Ferenc kérte föl erre a posztra. A balliberális kormány beleavatkozott a szakmai jelölésekbe?
– Nem. Akiket mi felterjesztettünk Széchenyi-díjra, azokat mind kitüntették. Megtörtént, hogy az egyik szocialista vezető ajánlott valakit, de mivel az illetőnek nem volt értékelhető tudományos teljesítménye, a kérést elutasítottuk. Vagy: Nyíri Kristóf filozófust – aki most leginkább támadja liberális tudós kollégáit – Széchenyi-díjra jelölte a kultusztárca akkori vezetője, Hiller István. Nyíri akkor nem kapta meg a díjat. Csak egy év múlva, amikor az MTA javasolta őt. Ha úgy tetszik: a balliberális hatalomnak lehetett ellentmondani, s ha nem is nagy örömmel, de elfogadták ezt.
– Viszont az Orbán-kormány – sokak szerint – mostantól az állami kitüntetések rendjét is kézi vezérléssel irányítja.
Ajpek Orsi felvétele
– Ehhez képest nemrég éppen ő nyilatkozta a Hír TV-ben, hogy a hetvenes évek elején Hellerék voltak a „kádárista értelmiség”, és „atyai jóindulattal viseltetett irányukba Aczél György”.
– Ezzel szemben az igazság az: Heller Ágnest már 1958-ban kirúgták egyetemi állásából, és száműzték a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba. Ott voltam diákja. Később a MTA Szociológiai Intézetébe került, ahonnan ’73-ban politikai okokból bocsátották el, akárcsak a „Lukács-iskola” és „Lukács-óvoda” többi tagját – Márkus Györgyöt, Vajda Mihályt, Bence Györgyöt, Kis Jánost – a Filozófiai Intézetből. Alkalmi fordításokból éltek. Végül Hellernek és Márkusnak, majd Vajdának el kellett hagyniuk az országot, miközben Nyíri háborítatlanul élhetett itthon professzorként, aztán tanszékvezetőként. Egyébként ezt soha senki nem hánytorgatta föl neki. De az mégiscsak erkölcsi abszurdum, hogy most ő rágalmaz olyan tudósokat, akiket annak idején kirúgtak az állásukból, kikergettek az országból.
– Hogyan lehetséges az, hogy huszonegy évvel a rendszerváltás után újra a liberális filozófusok kerültek a politikai célkeresztbe?
– Nemcsak szabadelvű tudósok érezhetik fenyegetve magukat, hanem minden önállóan, kritikusan gondolkodó értelmiségi is. Gondoljon csak bele, mi történik az avantgárd színházakkal, a magyar filmművészettel, az ’56-os Intézettel. Amikor tavaly Boros Jánost kinevezték az MTA Filozófiai Intézetének élére, az új vezetés számos kutatót, különböző világnézetűeket minősített szakmailag alkalmatlannak, és menesztette őket. Rosszabb ez, mint a 73-as „filozófusper”. Akkor legalább „elvi üldöztetésről” volt szó: aki nem marxista, az alkalmatlan. Most az vált „alkalmatlanná”, aki alkalmatlannak tartotta Borost az igazgatóságra. Amúgy a hetvenes években engem is értek retorziók liberális nézeteim miatt. De én már nem kerültem utcára, más munkakörbe helyeztek át. A filozófiatörténet klasszikusainak a kiadása volt a feladatom. Az angol és a francia felvilágosodás filozófusait kirúgott barátaim fordíthatták magyarra: ez volt a mi „kollaborációnk”. A kádári diktatúra a vége felé már képes volt racionálisan mérlegelni. Csakhogy a jelenlegi orbáni vezetés nem európai diktátorként, hanem ázsiai despotaként viselkedik.
– Mi a különbség?
– A zsarnokot nem a politikai ráció vezeti, hanem személyes hiúsága. Nem a racionális politikai érdek vezérli, hanem a feltétlen hódolat iránti vágy. És akitől ezt nem kapja meg, aki bírálni merészeli őt – akár a saját „hívei” közül is –, annak nincs bocsánat. A zsarnok a bosszúról akkor sem mond le, ha az értelmes érdekei ellen van. Irracionális, ahogyan a kormány próbálja megfélemlíteni a szellemi életet. Az internet korában a szólásszabadság korlátozása eleve meddő dolog. Másfelől az értelmiség rég elveszítette társadalmi befolyását, közéletformáló erejét. A liberális filozófusok elleni koncepciós eljárásnak nagyobb a negatív nemzetközi visszhangja, mint az esetleges honi haszna. Már ha haszonnak lehet nevezni a rettegők alázatos behódolását. A kormány ezen, akárcsak a médiabotrányon, csak veszíthet. Filozófusaink meghurcolása miatt már több világhírű tudós is tiltakozik külföldön. Európában a Néró–Seneca-affér óta nincs „jó sajtója” a filozófust halálba hajszoló zsarnoknak.
– Tény: a francia Libération című lap szerint „boszorkányüldözés” zajlik nálunk Heller Ágnes és kollégái ellen.
– A lap arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarországi jobboldali média hol burkoltan, hol nyíltan céloz a megvádolt filozófusok zsidó származására. Egyenesen a Dreyfus-perhez hasonlítják ezt az ügyet. A francia zsidó katonatisztet 1894-ben árulás vádjával letartóztatták. A motívum igazából a hadsereg és a francia felső klérus antiszemita gyűlölködése volt, az „idegen” tehetségektől való félelem. Alfred Dreyfus meghurcolása annak idején az egész felvilágosult francia közvéleményt felháborította: tiltakoztak az emberi méltóság és az emberi jogok megsértése miatt.
– Az a per a 19. század egyik legnagyobb politikai válságát okozta Franciaországban: évtizedre két táborra osztotta a társadalmat. Mégis azt gondolom: túlzás a liberális tudósaink elleni hecckampányt a Dreyfus-perhez, egy antiszemita pogromhangulathoz hasonlítani.
– Nem én, hanem francia kollégáink találtak analógiát. De talán nem véletlenül. A Dreyfus elleni koncepciós sajtóhadjáratot a magát ultranacionalistának nevező Charles Maurras, a majdani Vichy-állam főideológusa irányította, aki kijelentette: aki az emberi jogok védelmében akarja felmenteni a vádlottat, az hazaáruló. És aki úgy véli, hogy a vallás- vagy szólásszabadság előbbre való, mint a nemzeti kormányzat politikája, az nem tartozik a nemzethez. Úgy látom: ez a szélsőségesen nacionalista szellemiség kezd irányadóvá válni idehaza. Legalábbis a szélsőjobb sajtóban. De a kormányközeli Magyar Nemzetben is a filozófusok elleni kampány során.
– Jobboldalon vagy az oda csatlakozó, a liberális gondolkodást elítélő körökben egyre többen emlegetnek itt szellemi paradigmaváltást. Nyíri Kristóf a Hír TV-s interjújában azt is kifejtette: a konzervatív filozófia szerint az embereknek nincsenek velük született jogaik. Kötelességek vannak, s az alapvető jogokat érdemek alapján lehet megszerezni.
– Ez a klasszikus, 18. századi konzervativizmus összefoglalása. Az emberi jogok primátusát valló liberálisként csak azt kérdem: vajon ki fog ítélkezni az „érdemekről”? Mit tekintenének annak? Mondjuk: korlátozható a szabadsága annak, aki kevésbé művelt, szegény, esetleg barnább a bőre? Avagy ha nem oltár előtt esküdött hűséget élete párjának? A klasszikus konzervativizmus valóban tagadta, hogy „minden ember szabadnak és egyenlőnek született”. Nem jogokról, hanem előjogokról, kiváltságokról beszéltek. Csakhogy ez az ideológia nem a mai modern konzervativizmus eszmeisége. Ahol konzervatív kormány van hatalmon – akár a németeknél, franciáknál –, ott is tiszteletben tartják a liberális demokrácia alapelveit: evidenciának tekintik az elidegeníthetetlen emberi jogok alkotmányos garanciáit. Nálunk azonban az új alkotmány tervezetében hosszan sorolják a szabadságjogok határait, feltételeit, és hományos kötelezettségekhez kötik azokat.
– S ebből mi következhet itt?
– Ha ez így fog megvalósulni, lényegében kiiratkozunk az euroatlanti civilizációból, és „visszamegyünk” Levédiába. A mai vezetés hangoztatta is: nem a Nyugathoz, hanem a Kelethez kíván közeledni. Szellemi síkon ez könnyebb, mint gazdaságilag. Az új alkotmányunk akár időutazás is lehet: közelebb áll az 1514-es Werbőczy-féle Tripar-titumhoz, amely a honi feudális, rendi társadalom alapjait rögzítette, mint a modern szabadság szelleméhez. A Szent Korona-tan és egyéb, középkorias „kellékek” nevében visszavonja a reformáció, a reneszánsz és a felvilágosodás eszméit, s a 21. század helyett a 11. századba vezet vissza. Már csak abban reménykedhetünk, hogy legalább Szent István nyugati kereszténységet választó európaiságát nem vonja vissza a bizantin liturgia keleties fénye kedvéért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése