Vitán felül áll, hogy a magyar népünk
önelnevezése, ám magát a szó eredetét homály fedi. A sok magyarázat
közül az egyik, hogy a Muagerisz hun királytól származó Álmos
ragasztotta rá saját nemzetségnevét az erős szabirok alkotta közösségre,
amely ezzel magyarként vonult be a történelembe.
Népünket a mai nyelvek többsége a latin Hungarus szó valamely
változatával jelöli, ami a legelfogadottabb magyarázat szerint a
magyarokkal kapcsolatba került, minden bizonnyal az onogurokról
hagyományozódott át őseinkre kissé elferdült alakban. Mások úgy
gondolják, hogy a latin műveltségű nyugat életmódja, harcmodora és
„győzhetetlensége” miatt eleve Attila népével azonosította a magyarokat.
Annyi biztos, hogy a hungarus nem önelnevezés, mert az már a legkorábbi
források szerint is a magyar volt. Sorozatunk
előző részében
emellett azt fejtegettük, hogy a hun és a magyar nép azonosságára
ugyanúgy nincs bizonyíték, mint ahogy a teljes izoláltságukra sincs.
Nem tudjuk, milyen időből származik és mit jelent a magyar
népnév, de a legtöbb magyarázat alapján a finnugor magy (ember) és az ar
(ugynacsak finnugor eredetű ember, férfi jelentéssel; vagy az er
népnév) összeolvadásából született. E magyarázat a XIX. század közepén
született. Reguly Antal a magyar nép nevet a *mansi + eri ’mansi ember’
jelentésű szóösszetételből eredezteti. Reguly ezen ötletét több-kevesebb
változtatással ma is elfogadják a nyelvészek. Berta Árpád a *bancser,
*bandzser ős-alaktól indít, Róna-Tas András így rekonstruálja: *mancsa →
*madzs + er (*medzser → Megyer) → *magyer → magyar. A csillaggal jelölt
alakoknak nincs adatolható előfordulása, csupán nyelvészetileg
kikövetkeztetett változatok.
Most egy olyan tudományos elméletet
mutatunk be, amely ma már kevéssé ismert, pedig ezen elmélet alapja egy
ténylegesen meglévő történeti forrásadat. Folytatjuk eredetünk kérdéseit
feszegető sorozatunkat Szabados Györggyel, történész, az MTA–SZTE–MOL
Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával.
Álmos nagyfejedelem
Muagerisz királyA történet testvérháborúval
kezdődött, csaknem egy évszázaddal azután, hogy Attila meghalt és
birodalma több önálló fejedelemségre szakadt szét. Két bizánci krónikás
is megörökítette, hogy a Fekete-tenger környékén élő, kutrigur hun
uralkodó, Gorda felvette a kereszténységet, és lerombolta a régi vallás
szent helyeit. Ezért öccse 528-ban fellázadt ellene, megölte, majd
átvette a hatalmat és visszaállította a pogányságot. Az új uralkodót –
bizánci lejegyzésben – Muagerisznek hívták. Erre a magyarsággal
kapcsolatba hozható adatra Szabó Károly figyelt fel elsőként a XIX.
század közepén, a magyar nép névadó ősét látva benne. Több jeles magyar
történész vallotta, és a legnagyobb magyar bizantinológus Moravcsik
Gyula kimutatta, hogy a Muagerisz személynév magyar népnév eddig ismert
legkorábbi megjelenése. Pontosítsunk: az a tulajdonnév, ami 528 körül
egy személy nevét jelentette, ugyanaz a tulajdonnév, ami a IX–X.
században már mint belső keletkezésű népnév tűnt fel.
És ugyanaz,
ami Anonymusnál hetümogyer, dentümogyer, a muszlim szerzőknél madzsar,
Bíborbanszületett Konstantinnál pedig megyer. Mind a mai önelnevezésünk,
a magyar szó magas, mély és vegyes hangrendű változata. Ebből akár azt a
következtetést is le lehet vonni, hogy a kutrigur hun uralkodó olyan
jelentős személyiség volt, hogy miután megszervezett egy népet, vagy
katonai kíséretet, az ő személyneve később már az általa létrehozott
közösséget megjelölésére is szolgált. Forrásadat nem támasztja alá, de
akár Muagerisz nemzetségéből származhatott Álmos fejedelem, aki –
sorozatunk
korábbi részében részletesen bemutatott
– erős szabirokat állammá szervezte. Az így létrehozott egységre pedig
„ráértette”, ráragasztotta saját nemzetségének nevét. Ma úgy mondanánk,
családi nevét. Ezt tekintjük az eredethagyományból származó
újrakezdésnek: egy új alakulat „létrehozójából eredezteti” önmagát,
esetünkben Álmos államának belső elnevezése épp saját nemzetségi neve, a
magyar.
Hun vezér a szabirok felett?Talán
érthetőbb, és talán az elméletet is „megtámasztja”, ha a Magyar
Királyságot is részben elfoglaló Oszmán Birodalmat hozzuk példának, ami
egy személynév, a különböző török népeket összefogó, dinasztiaalapító I.
Oszmántól származik. Mivel Álmosnak és nemzetségének volt
Attila-hagyománya, erre a vonalra genealógiailag a kutrigur-hun
Muagerisz királyt is rá lehet kapcsolni. Fontos hangsúlyozni, hogy
nagyon kevés az adat, így a fentiek csak óvatos feltételezésnek
tekinthetők, az „így is történhetett” kategóriájába tartoznak –
figyelmeztet a forráshiány miatti bizonytalanságra Szabados György.
A
fenti együttállás esetén fontos kérdés, hogy Álmos vajon „kívülről
érkezett” a magyarnak nevezett közösség élére, vagy „közülük való” volt.
Előbbi még inkább megerősítené az Árpád-ház hun gyökereit, míg utóbbi
ezt kiterjesztené a magyar etnikumra, vagy annak legalább egy részére. A
választ nem tudjuk. Bíborbanszületett Konstantin azt sugalmazza, hogy
belülről jött, ám beszámolója ezen a ponton annyi sebből vérzik (ezt
cikksorozatunk későbbi részeiben részletezünk majd), hogy sok, biztosnak
hitt állítását korántsem lehet bizonyosnak elfogadni.
Valószínűbb,
hogy a későbbi nagyfejedelem egy Attila-eredettudattal rendelkező, és
még fontosabb, hogy megfelelő személyi képességeket birtokló
uralkodóként a saját, Muogerisz után magyarnak nevezett nemzetségével,
hadseregével vagy kíséretével megszervezte vagy meghódította az
erős szabirokként is ismert konglomerátumot.
És innentől kezdve az erős szabirok önelnevezését is felülírta a
magyar. Analógiának vegyük a bolgárokat, akiknek dunai bolgároknak
nevezett ága megszervezte az általuk elfoglalt terület szláv lakosságát,
és rájuk származtatta saját önelnevezését. Ebből a konglomerátumból
később az eredeti bolgár-török komponens nyelvét elvesztve kikopott, de
megmaradt a név emléke, a népet máig bolgárnak nevezik. Visszatérve a
magyarokhoz: egész egyszerűen nem tudjuk, hogy például Álmos azon a
nyelven beszélt-e, mint amit most magyarnak mondunk.
Magyarok vagyunkNépünk máig legelterjedtebb
külső elnevezése a latin Hungarus szóból származik, amely a
legelfogadottabb történészi álláspont szerint az onogur népnév módosult
alakja. A hun-magyar rokonságot hirdetők tábora azonban a hun előtagot
szívesen venné származásunk magyarázatának. Szabados György szerint ezek
egyikében sem lehetünk biztosak. Külső források a magyarokat nevezték
hunnak, türknek, onogurnak, pannonnak, szkítának, szabirnak, de ezek nem
alkotnak rendszert. Még csak az sem biztos, hogy a különböző
megnevezéseket mikor jelültek etnikumot és mikor értettek rajta egye-egy
államalakulatot.
A többé-kevésbé alátámasztható elméletek
mellett egyetlen biztos pontot tudunk nyújtani önazonosságunk
kérdésében: mi magyarok vagyunk. Egy olyan, önmagát magyarnak nevező
közösség tagjai, amely már a IX. században megjelent az írott
forrásokban, és az első ezredfordulón függetlenségét megőrizve
tagozódott a keresztény Európa rendszerébe. E magyar közösség
komponensei természetszerűleg jelentősen módosultak az idők folyamán.
Kezdve azon, hogy Álmos és Árpád beérkező népe kisebbségben volt az itt
talált avarokhoz képest, ám mégsem Avarország támadt új életre, hanem
Magyarország kezdte meg Kárpát-medencei működését. Erre a Magyarországra
az évszázadok folyamán besenyők, úzok és kunok jöttek keletről, germán,
újlatin és szláv nyelveket beszélő közösségek nyugatról (illetve
délről, délkeletről). Mindezen népelemek folyamatosan formálták és
formálják a magyar népiséget, de a magyar népiséget formálják.
Amellett,
hogy őstörténetünk, származásunk kérdéseit igenis újra és újra fel kell
tennünk, egyáltalán nem vagyunk rászorulva modern mítoszok, városi
legendák teremtésére. Ám a másik véglet sem helyes, hogy régről ránk
maradt, eredeti mítoszainkat (csodaszarvas-monda, turul-monda) feledni.
Álmos, Árpád és utódaik területében és kormányzásában is olyan
tekintélyes és szilárd államot hoztak létre a Kárpát-medencében, amit a
kontinens korabeli nagyjai között is büszkén nevezhettek a magyarok
országának.
Forrás : http://fn.hir24.hu/itthon
